Kikívánkozott belőlem

Kikívánkozott belőlem

Mihez kezdjünk azzal, hogy az emberek 90%-a előítéletes a nőkkel szemben?

2020. március 06. - Kikívánkozott belőlem

Tegnap az Indexen is megjelent egy cikk az ENSZ friss kutatásáról, amiből kiderül, hogy a világon átlagban 10-ből 9 embernek vannak negatív előítéletei a nőkkel szemben. Ennyi a hír lényege. A kérdés, hogy ezt hogy dolgozzuk fel. Íme néhány lehetőség.

Ha szinte mindenki csinálja, akkor nem gond, ha én is

Amitől félek, hogy a hír hatására sokan azt fogják gondolni: hogyha szinte mindenki csinálja, akkor elfogadható, hogy én is, hiszen köztudott, hogy ha az emberek azt látják, hogy valamit sokan csinálnak, akkor az elfogadhatóbbá válik, ezáltal növelve azok számát, akik az adott, eleinte kifogásolt viselkedésmódot tanúsítják. Nem, azért mert valamit sokan csinálnak, attól még az adott cselekedet nem lesz elfogadható.

Ha szinte mindenki így gondolja, akkor biztos van benne valami

Attól is félek, hogy ez akkora arány, hogy sokan azt gondolják, hogyha szinte mindenki így gondolja, akkor annak biztos megvan az oka. Például, az egyik ismerősöm felvetette a női vezetőkkel kapcsolatban, hogy nem lehet-e, hogy azért gondolják a női vezetőket kevésbé jó vezetőknek, mert... azok. Ez azért különösen nehéz kérdés, mert a vezetők megítélésében nagyon sokat számít az emberek véleménye, ami viszont függ az előítéleteiktől. Ezért, ha minél jobb vezetőt szeretnénk a csoportunknak, fontos tudatában lenni az esetleges előítéleteinknek, hogy azok miatt ne zárjunk ki egy esetlegesen jobb vezetőt. 

Visszatérve a kérdésre, nem, azért mert valamit szinte mindenki ugyanúgy gondol, attól még nem biztos, hogy van megfelelő alapja. Lásd hírhamisítás, illetve gyakran csak a történet egy kis részét látjuk, s nem az egészet, ami alapján már máshogy ítélnénk. 

Szexizmus vagy előítélet a nőkkel szemben?

Egy megjegyzés: mivel a tanulmányban nem vizsgálták a férfiakkal szembeni előítéleteket, ezért nem tudhatjuk, hogy az eredmények hátterében általános szexizmus vagy kifejezetten a nőkkel szembeni előítélet áll, azaz ilyen szempontból érdemes az eredményeket a helyén kezelni. 

Az emberek 10%-ának semmi előítélete sincs a nőkkel szemben

Ami számomra rendkívül üdítően hatott, hogy a kutatás alapján az emberek 10%-ának nincs semmilyen negatív előítélete a nőkkel szemben a politika, gazdaság, oktatás és erőszak terén. Hiába az évezredes elnyomás, az iskola, a média, a filmek, a könyvek befolyása, az emberek 10%-a ellent tudott állni a társadalmi nyomásnak, s úgy gondolja, hogy a másik ember: ember. Azaz, ha arról szeretnénk véleményt formálni, hogy a másik milyen ember, milyen kognitív képességekkel rendelkezik, akkor a gondolatait, személyiségét kell megismerni, hiszen a külső adottságok semmilyen egyértelmű kapcsolatban nincsenek a belső tulajdonságokkal. Nekem ez erőt ad, 10% már elég nagy arány ahhoz, hogy beindítson egy társadalmi változást. 

Egy kiváló példa a diszkrimináció abszurditására: Vietnám koronavírus elleni védekezése

A sztori, amin kiakadtam

Egy Németországban élő olasz ismerősöm október óta digitális nomádként Indonéziában, Malajziában, Thaiföldön, Kambodzsában tengeti a napjait, s tervei szerint egy hét múlva utazott volna tovább Vietnámba, majd onnan vissza Németországba, hogy a tavaszt már Berlinben köszönthesse.

Azért csak volna, mert időközben Vietnám úgy döntött, hogy mivel Észak-Olaszországban relatíve nagy a koronavírus-fertőzöttség, megváltoztatja az olasz állampolgárok beutazási lehetőségeit: ha be is engedi őket, akkor is karantén alá helyezheti őket – bármilyen indok nélkül. A tervezett ifjúsági szállása is írt neki egy udvarias levelet arról, hogy az olasz útlevele miatt a foglalását megszüntetik.

Hogy mi ezzel az alapvető gond?

Csak annyi, hogy nem azokat szűrik, akiket kellene: a koronavírust az ember állampolgársága cseppet sem érdekli. Ha azt szeretnénk felmérni, hogy valaki milyen eséllyel fertőzött, akkor azt kell megvizsgálni, hogy az adott ember milyen eséllyel találkozott fertőzöttekkel, azaz volt-e nagy repterek környékén, illetve a vírus gócpontjaiban. 

Jogos a felvetés, hogyha csinálják, akkor biztos van értelme. Erre az a válasz, hogy mivel sokkal nehezebb kideríteni, hogy az adott ember merre járt, mint az útlevelére rápillantani, kevesebb munka, könnyebben kivitelezhető az útlevél ellenőrzése; s valószínűleg azt feltételezik, hogy egy olasz nagyobb eséllyel volt Észak-Olaszországban, mint egy nem-olasz. Ez igaz, de a két csoport nem fedi egymást teljesen, így ez a szűrés nem hatékony.

Ráadásul nem az az igazi kérdés, hogy ki mekkora eséllyel volt Észak-Olaszországban, hanem az, hogy ki mekkora eséllyel utazik Vietnámba úgy, hogy előtte Észak-Olaszországban volt, vagy út közben találkozott valakivel, aki Észak-Olaszországban volt. Mivel Észak-Olaszországban sok a turista, s a turisták nagyobb eséllyel utaznak, ezért az állampolgárság teljesen irreleváns a kérdésben. Az ismerősöm esetében elég jól kivehető, hogy az utóbbi hónapokban végig Délkelet-Ázsiában volt, de ez a rendelet alapján nem számít, csak az, hogy az állampolgársága olasz.

Összegezve: van egy csoport, akitől tartanak, mert fertőzhet, de nehéz őket meghatározni, ezért egy könnyebben meghatározható, de más tagokból álló csoportot korlátoznak. Így valószínűleg beengednek jó eséllyel fertőzött embereket, míg nem fertőzötteket pedig kizárnak az országukból. Tehát, bár értem a döntésük hátterét, nem értek egyet vele, mert a választott módszer nem hatékony módja a védekezésnek, s ráadásul felesleges anyagi kárt okoz nekik az elmaradt turizmus miatt.

Pont így működik a diszkrimináció, az előítéletesség

Az előítéletek, a diszkrimináció is pont így működik:

  1. Félünk valamitől, meg szeretnénk védeni magunkat valamitől
  2. Valamilyen laza, vélt vagy valós kapcsolat okán összekötjük ezt a félelmünket egy könnyen meghatározható csoporttal
  3. Innentől az adott csoport tagjaitól tartunk, s nem azoktól, akik olyan veszélyt jelentenek ránk, amitől meg szerettük volna védeni magunkat

Azaz az előítéletünk miatt hamis biztonságérzetünk lesz, miközben továbbra is kitesszük magunkat annak a veszélynek, amitől meg szerettük volna védeni magunkat. Ez nem hatékony módja a védekezésnek.

 

 

Megjegyzés: Ez poszt a diszkrimináció, előítéletesség további káros hatásairól, pl. a Gólem effektusról (ha valakit rossznak tartunk, az rosszabb is lesz), morális oldaláról nem szól, csak azt mutatja be, hogy miért alapból hülyeség az egész.

Hogyan szervezzük meg a politikát?

Azóta, hogy volt lehetőségem döntéshozóként kicsit belelátni a politikusok életébe, foglalkoztat, hogy hogy lehetne hatékonyabban megszervezni a politikai döntéshozatalt.

Ugyanis jelenleg, bárhogy is szavazunk egy választáson, a választások után két részre szakad az ország lakossága:

  1. akiket megválasztottak
    • s innentől fogva évekig nagyon sok információt kapnak, rengeteg témában kell döntést hozniuk
  2. s akiket nem (ebbe a kategóriába azokat is beleértem, akik nem is indultak a választáson, azaz mindenkit, aki nem az előző kategória tagja)
    • s akik innentől csak a partvonalról nézhetik a történéseket, s onnan várhatják a következő lehetőséget, amikor egy megfelelő helyre leadott szavazattal befolyásolhatják a közösségük sorsát. Persze még van egy rakat lehetőségük, például moroghatnak, szomszéddal, családdal, újságossal vitázhatnak, de a tudásuk, gondolataik nem hasznosítódnak hatékonyan a közösség szempontjából. 

Azaz: munkamegosztás szempontjából a jelenlegi rendszer egyáltalán nem hatékony.

Visszatérve a címbeli kérdésre, hogy hogyan szervezzük meg a politikát, a válasz egyszerű: jól. 

De mit jelent a jó? Kinek mi az? S ha ez megvan, akkor milyen rendszer lenne alkalmas erre? Ezekre a kérdésekre próbálok meg választ adni.

A politika céljának ezt a megfogalmazását fogadom el:

a társadalom működésével kapcsolatos legkedvezőbb szabályozás létrehozása, működtetése, mely biztosítja a társadalom működésével kapcsolatos érdekeket

A politikusok szerepe a mai politikában

Tehát ezek alapján a politika célja, hogy mi együtt, mint társadalom, jól éljünk. Ahhoz, hogy ezt elérjük, rendkívül sok információt, hozzáállást kell összehangolni. Ezen dolgoznak a politikusaink, akiket azért választottunk, hogy hangot adjanak a mi igényeinknek. Ha azt nézzük, hogy ma Magyarországon 199 országgyűlési képviselő van, akkor egy képviselőnek több tízezer ember érdekét kéne meghallgatnia, megértenie, összehangolnia, és képviselnie. Ez már így is elég embert próbáló feladatnak hangzik, akkor is, ha van segítsége.

De ha ez még nem elég neki, nézzük a témákat, amikben döntést kell, kellene hoznia: bel-, kül-, gazdaság-, pénzügy-, költségvetési-, oktatás-, kultúr-, tudomány-, szociál-, család-, közlekedés-, ifjúság-, egyház-, drog-, fogyatékosságügyi-, város-, agrár-, menekültpolitika, s ez csak a különböző ágak megnevezése. Erre valamilyen szinten megoldást jelent, hogy a pártokon belül vannak szakpolitikusok, akik kialakítják az egész párt döntési irányelvét az adott területre. Azonban a képviselt több tízezer ember érdeke rendkívül sokféle már a területeken belül is, s akkor még nem beszéltünk ezeknek az együttes kezeléséről. Az illető képviselő, ha belép egy pártba, akkor elfogadja a párt kompromisszumait, s aszerint dönt, esetleg egy adott terület szakpolitikusaként befolyásolhatja a párt irányelveit a területen belül, illetve a területhez kapcsolódva. Ha nem lép be egy pártba sem, mert nem fogadja el egyik kompromisszum-csomagot sem, akkor vagy megpróbálhat mindenhez érteni, mindenre időt szakítani, vagy csak egy pár, általa választott témában tudja a döntéshozatalt érdemileg alakítani. A szavazata a többi témában bizonyos értelemben elvész. Dönthet úgy is, hogy szavaz minden kérdésben, azonban ember legyen a talpán, akinek van ideje, energiája és szellemi kapacitása elolvasni és megérteni minden törvényjavaslatot és módosítóindítványt! Gondoljunk bele, hogy ez utóbbi értelmezéséhez át kell látni a jogszabályokat, az eredeti javaslat szövegét és hogy abban a módosítóindítvány milyen változásokat fog hozni. Nem csak felületesen, hanem a sorok között is olvasva.

Más nehezítő körülményekre, mint a hangulat, az ember munkájának megbecsültsége nem térek ki most, azokat mások már részletesen leírták, kivesézték.

A nem-politikusok szerepe a mai politikában

Aki nem foglalkozik aktívan politikával, annak is van lehetősége hallatni a hangját: néhány évente az európai-, országgyűlési- és a helyhatósági választásokon. Ezen alkalmakkor választhat, hogy melyik kompromisszum-ígéret a legszimpatikusabb. Olyat, aki pont azt képviselné, ami neki tetszik, kis eséllyel talál. Ha egyáltalán van energiája/lehetősége megtudni, hogy mi az adott kompromisszum tényleges jelentése az összes számára fontos területen. Ha elment, s választott, akkor nagy valószínűséggel azzal a megjegyzéssel, hogy: "ez sem tökéletes, de ez jobbnak tűnik, mint a másik". A választások után van lehetősége képviselői fogadóórára menni (hány olvasóm ment valaha ilyen fogadóórára?), hogy az érdekeit érvényesítse, de ezen kívül ami marad, az a politizálás barátokkal, ismerősökkel, tudva, hogy amit véd, abban sem hisz teljesen, s amúgy sem tudja meggyőzni a másikat, csak rosszabb lesz a hangulat, de ki kell engedni a gőzt, meg kell szabadulni a tehetetlenség érzésétől.

Ezzel sok energia, amit építőjelleggel fel lehetne használni döntéshozásra, elvész vagy még rosszabb: rombol. Ez minden, csak nem hatékony. Akkor hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a politikát?

A hatékony politikai rendszer ismérvei

A hatékony rendszert az jellemzi, hogy a lehető legkevesebb szenvedéssel, stresszel, idő- és energiaráfordítással hozza létre és tartja fenn a társadalom működéséhez szükséges szabályokat. Mindezt természetesen átláthatóan és részrehajlás-mentesen teszi. Az átláthatóság azért fontos, hogyha valakiben felmerül a kérdés, miért az adott döntést hozta a társadalom, akkor arra választ kaphasson, ezáltal csökkentve a társadalom berendezkedésével kapcsolatos frusztrációt s segítve az elfogadást, együttműködést. A részrehajlás-mentesség, vagy legalábbis az arra való törekvés azért lenne fontos, mert az egybevág az ember = ember elvével.

Azt gyorsan beláthatjuk, hogy a ma is használt rendszerünk nem hatékony: szenvedést okoz mind a politikusok, mind a nem politikusok csoportjának, az egyiktől több időt és energiát követelve meg, mint amennyit az kényelmesen rá tudna szánni, a másik pedig nem tudja a saját politikára szánandó idejét és energiáját a társadalmi együttélés hatékony elősegítésére felhasználni.

Van kiút?

Folyékony likvid demokrácia

Szerintem van! Méghozzá a folyékony likvid demokrácia. Nem, ez nem tautológia. A likvid demokrácia szűkebb értelmezése szerintem nem jelentene megoldást, de egy folyékonyabb változata már igen.

A likvid demokrácia a közvetlenül felhasználható vagy bármikor a képviselőre átruházható vagy tőle visszavonható szavazati jog rendszere. 

Magyarul: ebben a rendszerben nincs már olyan, hogy a választó egyszer szavaz, s a képviselő évekig jószerével azt csinál, amit akar. Ez azt jelenti a szavazó szempontjából, hogyha valamivel nem ért egyet, akkor változtathat azon, akit megbíz a képviseletével, bármikor, nem csak néhány évente.

Ezzel az egyik gondot megoldottuk, azonban azt nem, hogy nem feltétlen talál mindenki magának egy olyan embert, akivel tökéletesen egyetért, azaz továbbra is csak kompromisszumok között tud választani. Ráadásul azt sem döntheti el, hogy melyik témában milyen mélyen szeretne elmerülni. Ebből a két szemszögből hoz nagy változást a folyékony likvid demokrácia.

A folyékony likvid demokrácia a közvetlenül felhasználható vagy bármikor a képviselőre átruházható vagy tőle visszavonható részleges szavazati jog rendszere.

Van, aki ezt már a likvid demokrácia rendszerébe is beleérti, de mivel ez nem feltétlenül van így, fontos a kiemelés, s a pontos definíció. Azaz ebben a rendszerben bárki eldöntheti, hogy az adott törvényjavaslatról, szakterületről kinek adja át  ha egyáltalán átadja  a szavazatát. Például az én esetemben ez így nézne ki (ha a fent említett szakpolitikákat vesszük alapul, de ennél sokkal (kevésbé) részletesebben is lehetne csinálni) :

  • belpolitika – átadnám egy ismerősömnek, akinek a véleményét ismerem, s megbízok benne

  • külpolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • gazdaságpolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • pénzügypolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • költségvetési politika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • oktatáspolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • kultúrpolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • tudománypolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • szociálpolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • családpolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • közlekedéspolitika – átadnám egy ismerősömnek, akinek a véleményét ismerem, s megbízok benne

  • ifjúságpolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • egyházpolitika – átadnám egy ismerősömnek, akinek a véleményét ismerem, s megbízok benne

  • drogpolitika – átadnám egy ismerősömnek, akinek a véleményét ismerem, s megbízok benne

  • fogyatékosságügyi politika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

  • várospolitika – átadnám egy ismerősömnek, akinek a véleményét ismerem, s megbízok benne

  • agrárpolitika – nincs olyan ismerősöm, akiben teljesen megbíznék ebben a kérdésben, a tudásom is hiányos, így ezen a területen nem érvényesíteném a szavazati jogom

  • menekültpolitika – érdekel, szeretnék szavazni minden új javaslatról

A listát átolvasva valószínűleg gyorsan kiderülne, hogy ennyi témát nem tudok megfelelően követni, s így néhány témakörben hamar átruháznám a szavazati jogomat valakire, akinek az adott témakörben megbízok a döntéseiben.

A folyékony likvid demokrácia megvalósításának akadályai

Az első, ami szembetűnik, az a biztonságos, ellenőrizhető információáramlás szükségessége. Ez manapság, az internetesen vásárlás korában megoldottnak tekinthető, bár igaz, nem a teljes népesség körében. Az egész társadalom szempontjából hatékony, ha azok, akik nem rendelkeznek megfelelő számítástechnikai tudással, hogy részt vegyenek ebben, ingyenesen elérhető képzést kaphatnak. Technológiai akadálya lényegében nincsen, hiszen már megvalósították: http://li-de.tk/.

Kevésbé látványos probléma, de nagyon is lényegi, hogy a folyékony likvid demokráciához változtatni kell, hiszen nem ez a jelenlegi rendszer. Amikor változtatásról beszélünk, akkor az mindig nehéz, hiszen ahhoz valamit tenni kell. A változtatáshoz különböző lépések vezethetnek, itt egy példa: 

  1. felismerni, hogy gond van (a mi esetünkben: valami nem működik a kívánatosnak megfelelően)
  2. rájönni, hogy van jobbításra lehetőség
  3. végiggondolni, s egyetérteni, hogy mi a kiút
  4. meggyőződni, hogy ezért aktívan lehet tenni
  5. aktívan tenni

Ezen pontokban szerintem most úgy állunk, hogy sokan az első pontot sem ismerik el, hiszen miért lenne gond a mai rendszerünkkel, szinte mindenki így csinálja. Ha valaki ezt a lécet megugorja, akkor lesz fontos a második pont, ami már könnyen hozzáférhető némi guglizással. A harmadik pontnál könnyű elvérezni, mert gyakran van, hogy a változás szükségességében egyetértenek az emberek, csak abban nem, hogy merre. Az is lehet, hogy nagyjából egyetértenek, de nem pontosan – a társadalom viszont csak egy rendszert fogadhat el. Ennek a sikeressége a négyes ill. ötös pontban derül ki.

A folyékony likvid demokrácia vélt, de nem valós hátrányai

Amikor a folyékony likvid demokráciáról megosztom az ötleteimet, általában ezeket a gondokat szokták megjegyezni:

  1. Szavazatvásárlás: igen, ez megtörténhet.
    • Azonban, a szavazatvásárlás a kisebb haszonnal járna, mint jelenlegi rendszerben. Jelenleg, ha valaki elmegy szavazni, az az adott politikai pártot/képviselőt évekre felruházza a szavazatai képviseletével. Illetve, az embereknek limitált rálátásuk, ráhatásuk van arra, hogy a támogatott illető hogy fog szavazni, s ha időközben az illető hozzáállása megváltozik, rendkívül nehéz a szavazatot visszavenni, azaz lemondatni az illetőt.
  2. Hozzánemértés: olyanok is dönthetnek, akik nem értenek hozzá
    • Igaz, azonban most is olyanok döntenek, akik nem értenek hozzá. Ezzel nem a politikusainkat szeretném kritizálni, egyszerűen nehezen tudom elképzelni, hogy valaki ennyi területhez értsen, vagy ha nem is közvetlenül ő maga, de az általa kiválasztott szakértők értsenek.
  3. Trollkodás: az emberek ki fogják használni a rendszert trollkodásra
    • Igen, biztos, hogy lesz ilyen is, mint a Wikipedián is volt, s kis mértékben van is, s ezért is gondolták, hogy nem lesz belőle semmi. A többi már történelem.
  4. A politikai pálya eltűnése
    • A politikusok szakértelme hasznos lehet, például nyilvános vitákban, a társadalmi döntések, a társadalom, mint rendszer elmagyarázásában. Ami viszont tényleg el fog veszni, hogy a fejünk felett döntsenek, hogy belemenjenek korrupciószagú ügyletekbe – hiszen ebben a rendszerben nem csak néhány embert, hanem egy egész országot kéne sakkban tartani, megvesztegetni!
  5. Befolyásolhatóság: az emberek könnyen befolyásolhatók, pláne a tapasztalatlanok, s utolsó pillanatban feltárt (valós vagy hamis), megfelelően célzott információval nagy befolyásra lehet szert tenni.
    • Ez igaz, s a Cambridge Analytica botrány óta jól tudjuk, hogy ez egy rendkívül hatékony, a jelenlegi rendszerben is használt módszer – a különbség az ennek hatására létrejött szavazás hatásában van: most a leadott szavazat nem csak egy adott törvényre, hanem minden témakörre kiterjed, s a hatása 4-5 évig tart, míg a folyékony likvid demokrácia esetében csak az adott törvényjavaslatra hat, s csak addig, amíg meg nem változtatják.
    • Ehhez még hozzájön az, hogy a mostani rendszerben, ha egy döntéshozó bevallja, hogy ilyen befolyásolás hatására döntött, akkor nagy eséllyel kóklernek tartják, hiszen nem végezte jól a feladatát. Így az ilyen esetek feltárása nehezebb, ami megnyitja az utat a lobbiszervezetek előtt. Ez az új rendszerben eltűnik.

A folyékony likvid demokrácia valós hátrányai

  1. IT alapú, de jelenleg nincsen feltörhetetlen IT-rendszer, s nincs is mindenkinek hozzáférése ill. megfelelő hozzáértése
    • Ha a pénzügyeinket tudjuk online végezni, akkor szerintem a szavazásokat is meg lehet szervezni elég biztonságosan.
    • IT hozzáférés és hozzáértés biztosítása a mai világban olyan, mint az írás-olvasás oktatása volt néhány évtizeddel ezelőtt: alapszolgáltatásnak kéne lennie ott, ahol még nem az.
  2. Mindenki a maga témáján fog lovagolni, azt próbálja a lehető legjobbá tenni, tekintet nélkül a többi témára
    • Azaz nehéz lesz harmonikus döntéseket hozni. 
  3. Nagy hatalmat kap az, aki eldönti, hogy egy adott téma melyik minisztériumhoz (témakörbe) tartozzon.
  4. Az átláthatóság, nyilvánosság miatt nem lehet szenzitív adatok, információk alapján döntéseket hozni.

A folyékony likvid demokrácia haszna

  1. Munkamegosztás nagyobb körben: kiegyenlíti a döntéshozatali munkát a közösségben, az hoz döntést és abban, aki szeretne, akinek saját belátása szerint erre ideje és energiája van
  2. Az információk, döntési folyamatok átláthatóak, ellenőrizhetőek, nincs helye a háttéralkuknak
  3. Segít a tanult tehetetlenség leküzdésében, hogy az emberek aktívabban részt vegyenek a döntéshozatalban, s ezáltal a közösségük életében
  4. Segít felelősséget vállalni, hiszen nehezebb lesz azt mondani, hogy a kevésbé rosszat választom, mivel az emberek az egész döntési folyamatban részt vehetnek s amennyiben a szavazatukat átruházzák, azt részlegesen is megtehetik.

Az előnyök és a hátrányok végiggondolása alapján én a folyékony likvid demokráciára voksolok: hatékonyabb, átláthatóbb, s ráadásul még várhatóan jobb közérzetet is biztosít. Mi kell még?

Mi segítene a folyékony likvid demokráciának?

Néhány ötlet, hogy hogyan lehetne segíteni:

  1. Ha jobban ki lenne dolgozva - ötletek, gondolatok, vélemények alul kommentben nagyon hasznosak lehetnek!
  2. Ha tetszik, akkor vélemény írása róla saját blogban, újságban
  3. Ha tetszik, megosztás
  4. Ha nem tetszik az itt felvázolt rendszer, akkor annak részletes leírása alul kommentben, esetleg más megoldás javaslása
  5. S minden segítség, együttműködés jól jön, ha más módon érdekesebb lenne, kommentben szívesen fogadok ötleteket erre is.

Bocsi, sietni kell, felvághatom a hasad?

Elsőként pár adat: Magyarországon 2018-ben a szülések 40%-a császármetszéssel zajlott, míg az anyák max. 10%-a szeretett volna császármetszéssel szülni. Azonban ne felejtsük el, hogy a császármetszés hasznos, akár életmentő* beavatkozás is lehet, ez azonban az esetek kevesebb, mint 10%-át magyarázza. Ez azt jelenti, hogy alsó hangon ötből egy terhes nő akarata ellenére, orvosi szempontból indokolatlanul esik át egy nagyobb műtéten, azaz: évente több mint 15 000 nőt műtenek meg feleslegesen, az akarata ellenére. 

Azon kívül, hogy a császármetszés az adófizetők pénzébe is kerül (kb 100 000 ft extrát fizet az állam egy császármetszésért), arról se feledkezzünk meg, hogy valaki az élete következő 30-70 évét egy, a testén az akarata ellenére ejtett nagy sebbel fogja leélni. Természetesen jöhet az ellenérv, hogy mindig van beleegyező-nyilatkozat, de aki hallott már pár szülés-történetet, az tudja jól, mennyire kiszolgáltatottak ilyenkor a nők, így ezt nem tudom elfogadni ellenérvnek.

Ennél sokkal elfogadhatóbb lenne, ha fogorvosnál egy az öthöz lenne az esélye, hogy az akaratom ellenére kihúznák egy egyébként egészséges, esetleg tömendő fogamat. Pedig már ennek a gondolatára is kiráz a hideg!

Szerencsére a fogorvosnál ettől nem kell félnem, de vajon a szülésnél miért operálnak embereket akaratuk ellenére, egészségügyi indok nélkül? Orvosok és anyukák véleménye alapján összeállítottam a lehetséges okokról egy tömör listát:

Szabályozási okok:

  1. jogi: kevesebb kártérítési ügy van az elvégzett császármetszésekből, mint a nem elvégzettekből
  2. helyhiány a kórházakban
  3. időhiány: mivel a hálapénz-rendszer miatt egy orvos-egy páciens, ha a szülés munkaidőn kívül van vagy elhúzódik, az orvos pihenőideje bánhatja (az orvosok is emberek, akiknek szükségük van pihenésre, s mindenkinek jobb egy kipihent orvos)
  4. császármetszés után többet fizet az OEP a kórházaknak

Kulturális okok:

  • hálapénz: császármetszésekért általában több
  • patriarchális társadalmi berendezkedés (a nők nem állnak ki/nem tudnak kiállni megfelelően a jogaikért)
  • kockázatkerülés: a császármetszés tervezhető, míg minden hüvelyi szülés egyedi

Tudásbeli okok:

  1. kevés szülész vállalja a farfekvéses szülések spontán levezetését, illetve a harántfekvéses babák megfordítását – ez inkább a szülésznők és a bábák tudásköre, akik azonban a kórházi hierarchiában gyakran lejjebb vannak (ez kulturális gond is)
  2. az orvosok leginkább azt tanulják, hogyan avatkozzanak be, hogyan mentsenek meg veszélyes helyzeteket, (innen is köszönet nekik az odaadó, s gyakran életmentő munkájukért) így ebből a szemszögből néznek a szülésre
  3. bizalom a technikai fejlődésben: annak a hite, hogy jobb az orvosi beavatkozás, mint a természetes út (ez kulturális is)

Mivel egy adott közösség kultúráját hosszú idő megváltoztatni, így most erre nem térek ki, mert jobban örülnék egy gyorsabb változásnak, illetve ha a szabályozási gondok megoldódnak, akkor a környezetnek sem lesz akkora befolyása. Addig is, köszönet az 1001 orvos a hálapénz nélkül és a Másállapotot a szülészetben csoportnak a munkájukért, s hogy reményt adnak, hogy a jelenlegi rendszer hamarosan megváltozik.

A tudásbeli okokkal kapcsolatban már érezni az új szeleket, annak ellenére, hogy az orvosokat, szülésznőket, bábákat, egészségügyi dolgozókat sokan bántják, s ha bántanak, védekezünk és bezárkózunk, így nehezebb elismerni, hogy valamit nem tudunk, s nyitottnak lenni az új tudásra – ezért megemelem a kalapomat azok előtt, akik mindennek ellenére elég erősek és tanulnak.

Amin gyorsan és könnyen lehetne változtatni, azok a szabályozásbeli gondok, s ezáltal az orvosok munkájának a körülményei. Hiszen a jelenlegi szabályozás nem hagyja, hogy az orvosok a legjobb tudásuk szerint járjanak el, mivel olyan dolgokra is figyelniük kell (jogi dolgok, kórházi helyhiány, a kórház bevétele) ami nem kéne, hogy az ő gondjuk legyen. A szabályozás megváltoztatásával megspórolt évi 1,5 milliárd forintot például szülészetenként 5 extra kórházi ágyra lehetne költeni, ezzel csökkentve, megszüntetve a helyhiányt, s még maradna is valamennyi a zsebben. Ebben a megoldásban bízom leginkább, hiszen pszichológiából is tudjuk, hogy az ember döntéseit a körülményei (pl. sietni kell) erőteljesen befolyásolják.

Végül álljon itt két jó és egy rossz ötlet a nagyvilágból:

  • Franciaországban és Svédországban a szülés szülésznők által vezetett, a kórházhoz kapcsolódó részlegben történik, orvost akkor hívnak, ha baj van, vagy ha fájdalomcsillapítót kell beadni
  • Azt az anyagi befolyásolást azonban nem ajánlom, ami Angliában van, ott ugyanis pénzügyileg annyira császármetszés-ellenesek, hogy gyakran a szülő nő nem is választhatja
  • Hollandiában a szülésznők csapatban dolgoznak, az ember a terhessége során találkozik az összes szülésznővel, akiknél esetleg szülhet, s akik közül valaki mindig rendelkezésre áll – ezzel esélyt adva a bizalom kialakulására, s csökkentve a szülésznői szakma előreláthatatlanságát, az esetleges túlórákat, a kialvatlanságot

Még sok mindenen lehetne javítani az egészségügyben, de már egy kis szervezésbeli változtatással – a császármetszésért csak annyival fizessen többet az állam, mint amennyivel az ténylegesen többe kerül, a spórolt pénzből pedig több ágy létrehozása a szülészeteken illetve a megfelelőbb jogi körülmények – sok pénzt, időt és szenvedést meg lehetne spórolni.

 

* pl. az én életemet is megmentették vele, köszönöm az orvosoknak és az orvostudománynak innen is

Tényleg rasszistábbak lennének a kelet-európaiak?

Tegnap egy beszélgetésben megint előjött, hogy a kelet-európaiak rasszisták. Na nem így, védendő/cáfolandó állításként, hanem egy mindenki számára ismert tényként. Visszakérdeztem, hogy ezt hogyan mérte ki az illető, mire mondta, hogy érzésre, ugyanis kirívóan sokszor tapasztalja kelet-európai közegben, hogy csodálkozó, a rasszra utaló megjegyzést tesznek (pl. milyen szőke/mandulaszemű az illető). Szerintem azonban ez nem feltétlen rasszizmust jelent, hanem más kultúrát, ahol nem tanulták meg, hogy a különböző kinézetre való rámutatás illetlen lenne, s így őszintébben beszélnek róla.

Végül elgondolkodtam: vajon ha azt szeretnénk, hogy az emberek békében éljenek egymással, melyik hozzáállás a jobb, ha nyugodtan rámutathatunk a különbségekre, s beszélhetünk róluk, vagy ha tiltottként kezeljük ezt? Erre a kérdésre az utolsó bekezdésben fogok válaszolni, előtte pedig bemutatom azokat a főbb tapasztalataimat, amik alapján kialakítottam a véleményemet.

Saját tapasztalatok

Amikor legelőször találkoztam azzal a kijelentéssel, hogy Magyarországon nő a rasszizmus, nem akartam hinni a szememnek, így megkérdeztem egy sötétebb bőrű osztálytársamat, hogy ő tapasztalt-e ilyesmit. A válasza egyértelmű igen volt, s hozzátette, hogy mivel 'csak' évente néhányszor esik meg vele, hogy diszkriminálják, nincs elég adata ezt alátámasztani. Meghökkenve reagáltam: csodálkoztam, hogy tényleg létező dolog a rasszizmus, mert én nem tapasztaltam, nem láttam magam körül, s addig bizony azt hittem, hogy ez valami történelmi dolog, mint a boszorkányégetés vagy az inkvizíció. Az erre adott válaszát soha nem fogom elfelejteni: Hát, nekem sem mondták még soha, hogy szőke nőként nincs helyem a matekosok között. 

Aztán teltek az évek, s meglátogatott Lengyelországban, Németországban és Angliában. Az első országot nagyon élveztük, a másodikban csodálkoztunk: ugyanis hetente többször is beszóltak neki, a svájci-német határon minden alsónadrágját részletesen átvizsgálták, míg nekem csak egy biccentés volt az egész; a harmadikban sokkot kaptunk: naponta többször belekötöttek az utcán, mivel olyan helyen mert sétálni, ahol a fehérek szoktak (furcsálltam is, hogyha a város 10%-a sötétebb bőrű, akkor miért nem látok szinte soha senki sötétebb bőrűt). Amikor ezt helyi barátaimnak megemlítettem, ők meg sem rökönyödtek, hiszen hát tudjuk, hogy vannak rasszisták, s a fehér városrészben nagyobb arányban. Amikor elcsodálkoztam ezen a szegregáción, akkor jött a magyarázat, hogy ez nem jelent semmi diszkriminációt, hiszen ez az eredmény abból is eredhet, ha egy csoport csak kis mértékben kedveli jobban az övéit. Továbbra sem értettem, hiszen 1) miért jelentené az övéi alapból ugyanazt a bőrszínt 2) egy csoport jobban kedvelése miért ne lenne diszkrimináció? 

Mindenesetre ott is ismert volt a kelet-európaiak rasszizmusa. Például a témavezetőm mesélte, hogy szerencsére a fekete bőrű kollégája jól viselte azt a helyzetet, amikor Szibériában járva (ami már Ázsia, de ezt most hagyjuk) az emberek akár az utcán is odamentek hozzá, s megkérdezték, hogy megérinthetik-e a bőrét vagy a haját. A témavezetőm a történet után hozzátette, hogy még mindig szégyelli magát a szibériaiak rasszizmusa miatt. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy szerintem nem rasszizmusról volt szó, hanem sima érdeklődésről, de szerinte így nem viselkedünk.

Szerintem a rasszizmus nem az, ha észrevesszük, elismerjük, hogy egy más bőrszínű embernek más a bőre színe, hanem az, ha olyan tulajdonságokat kapcsolunk össze, amik nem egyértelműen függnek egymástól. Pl. igaz, hogy arányaiban több fekete bőrű ismert futó van, mint más bőrszínű, de ha buszt kell elérni, akkor a jelenlevők közül a leggyorsabban futó embert kérem meg, hogy fusson utána – függetlenül a bőrszínétől. 

Azonban a témavezetőm máshol húzta meg a határt, s szerinte a kedves, tiszteletteli érdeklődés a különbözőség iránt illetlen volt. Az ő hozzáállása szerint a megfelelő viselkedés az lett volna, ha az emberek észre sem veszik, hogy az adott illető valamiben más... Szerintem ez nem hasznos, mert árkot ás, a kommunikációt csökkenti, valamint kellemetlen érzést kelt, amit ugyan az emberek nem mondanak ki, sőt tudják, hogy nem mondhatnak ki, de attól még ott van. 

Később velem is történtek hasonló dolgok Afrikában, Ázsiában, sőt Dél-Amerikában is: helyiek udvariasan néztek, láttam, hogy bátorságot gyűjtenek, majd megkérdezték, hogy megfoghatják-e a hajam, hiszen még soha nem simogattak vékonyszálú, szőke hajat. Ezt mindig egészséges kíváncsiságnak éreztem, s ha időm engedte igent mondtam, hiszen miért is ne. Néha még arra is jutott időnk, hogy hajápolási dolgokról beszéljünk, s tanuljunk ilyen módon is egymástól, egymásról. Mások vagyunk, máshogy nézünk ki, s persze, hogy érdekli azt, aki még ilyet nem látott, nem tapasztalt élőben, hogy milyen.

Ennek hatására egy gyerekkori élményem is új fényben világítódott meg. A nyári szüneteim nagy részét két mindenben (baj)társ barátnőmmel töltöttem, akikkel sokat jártuk az erdőt, például bunkert építettünk, iskolát alapítottunk a kutyusainknak, gyógyteákat főztünk a gyűjtött füvekből, s mindenfelé megfordultunk. Akik a nagyközségben nem ismertek minket névről, azok csak úgy különböztettek meg minket, mint a barna, a cigány és a szőke kislányt. Ez így ment egy darabig, majd hirtelen megváltozott, s lettünk a barna, a ... és a szőke kislány néhány embernek, mert megtanulták, hogy a második szitokszó, s nem illik ilyet mondani. Ezzel kialakult valami furcsa, negatív érzet a meg nem nevezhető társunk körül, amit mindannyian éreztünk, s ami előtte nem volt jelen.

Véleményem

Ezen élmények hatására azt gondolom, hogy nem segít hosszútávon az együttélésben, ha elhallgatunk dolgokat, ha félünk, hogy érdeklődésünkkel megbántjuk a másikat, vagy ha bevezetünk tiltott szavakat. Sőt, ha túlságosan tapintatosak vagyunk s megbélyegezzük, aki nem így viselkedik, azzal egyfelől pont a ki nem mondott rasszizmust erősítjük, másfelől árkot ásunk oda, ahol nem volt. A múlton nem tudok változtatni, de az biztos, hogy nem szeretném, ha a 'szőke' helyett más szót vezetnénk be a hajszínemre, csak azért, mert most sokan szitokszóként használják: ugyanis nem a szóval van gond, hanem adott esetben az intonációval. Így nem a szó betiltása a megoldás, hanem az, ha tisztelettel bánunk egymással, ha megismerjük egymást s rájövünk, hogy a másik ember: ember, a saját történetével, a saját gondolataival, amiket, ha jól közelítünk hozzá, megoszt velünk, s így gazdagabbak lehetünk.

Franciaország: népgyűlés a fenntartható fejlődésért

Miközben a sárgamellényesek és a rendőrség csatározásairól szóló hírekre már fel sem kapjuk a fejünket, kevés szó esik arról, amit az előbbiek létrehoztak: népgyűlést a globális felmelegedés megfékezésére. Hogy eredményes lesz-e, az még a jövő zenéje, de már abból is lehet tanulni, amit eddig sikerült elérni.

A kezdetek

Egy, a sárgamellényesek mozgalmából kinőtt csoport 2019 januárjában nyílt levelet írt Macronnak, a Francia Köztársaság elnökének, amiben a társadalom összetételét leképező, független népgyűlés összehívását kezdeményezte. A tervezet szerint a tagokat sorsolással választanák ki, s feladatuk a későbbi népszavazás alapjául szolgáló, a globális felmelegedés megfékezésére tett javaslatok előterjesztése. 

A nyílt levél után a tettek mezejére léptek: februárban és márciusban kialakították a megvalósítási tervet. 2019 április 25-én Macron bejelentette, hogy az állami apparátus a népgyűlés javaslatai alapján fog dolgozni, majd júliusban pedig azt, hogy a népgyűlés javaslatait közvetlenül népszavazásra, parlamenti szavazásra bocsátja, vagy pedig rendeletként vezetik be őket.

Azaz röviden: elérték, hogy a népgyűlés döntései számítsanak. A megbízólevelük pedig világosan meghatározza a feladatukat: egy olyan, a társadalmi igazságosságot figyelembe vevő intézkedéssorozat kidolgozása, amivel az üvegházhatású gázok kibocsátása legalább 40 százalékkal csökkenthető 2030-ig.

A megvalósítás

A 150 kisorsolt tag hat találkozón vitatja meg a kérdéseket Párizsban, 2019 októberétől 2020 januárjáig. Most a negyedik ilyen találkozón vagyunk túl.

Ha valaki szeretne részt venni a munkában, de nincs a 150 tag között, annak sincs minden veszve. Egyrészt online is lehet követni az eseményeket, másrészt pedig egy átlátható rendszeren keresztül megvitatásra ajánlhatja a javaslatait

  1. az állampolgárok javaslatai azonnal megjelennek a weboldalon
  2. a javaslatokból összefoglalót készítenek
  3. ezt átnézi és elfogadja egy, a népgyűlés tagjaiból és a népgyűlést szervezőkből álló bizottság
  4. az összefoglalókat az ülések előtt mindenki számára letölthetővé teszik, s a népgyűlés figyelmébe ajánlják

A piszkos anyagiakról se feledkezzünk meg: a tagok a költségek visszatérítésén túl a Franciaországban szokásos napidíjat kapják. Ehhez az anyagi fedezetet az állam biztosítja.

Gondjaim, véleményem

Be kell valljam, az egésszel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Tetszik is meg nem is. Aminek nagyon örülök, hogy a forradalmi energia egy részét sikerült ilyen építő, hasznos munkába fektetni. Azonban kétségeim is vannak, íme néhány:

Képviselet:

  1. Szerintem engem jobban képvisel valaki, akivel egyetértek, mint az, aki hasonló demográfiai jellemzőkkel bír: azaz én szeretném megválasztani, hogy ki képviseljen. 
  2. Olyan szempontból viszont egyetértek a sorsolással, hogy elkerüli a választás során létrejött elköteleződést. Ugyanis egy választáshoz sok pénz, befolyás kell, ami a legtöbb embernek alapból nincs meg. Így, ha szeretne bekerülni a megválasztottak közé, el kell fogadnia a felajánlott segítséget, amiért a legtöbb esetben bizony elvárt a hála. A politikusok zöme nem azt választhatja meg, hogy elfogad-e segítséget, hanem csak (jobb esetben) azt, hogy kitől. A sorsolás miatt a tagok ilyen szempontból szabadok, s a legjobb belátásuk szerint dönthetnek.
  3. S ha már sorsolás, akkor valahogy érdemes biztosítani, hogy minél jobban leképezze a társadalmat, hiszen sokkal támadhatóbb egy olyan népgyűlés döntése, amiben egy társadalmi csoport felülreprezentált, mint egy olyan, ahol az eloszlás tükrözi a társadalmat. Azaz ez a kiválasztási mód legitimitást ad a döntéseknek.
  4. Ennek ellenére attól tartok, hogy nem biztosítja a társadalom érdekének képviseletét az, hogy a megfelelő arányban vannak a társadalom minden rétegéből. Két ok miatt:
    1. Az emberek eltérő érdekérvényesítési- és meggyőzőképességgel rendelkeznek. Az, aki tapasztalt vitatkozó, várhatóan jobban meg fogja tudni győzni a jelenlevőket, mint az, aki most van először ilyen helyzetben.
    2. Néha a társadalom többségének a kis szenvedése az egész társadalomra kivetítve jobb eredményt produkál, azaz ez lenne a társadalom érdeke. Azonban a döntési mechanizmus miatt, ha mindenki a saját vagy a saját csoportja érdekét nézi, a társadalmi érdekkel ellentétes döntések születhetnek. Itt elérkeztünk egy másik szívügyemhez, a döntéshozatalhoz.

Döntéshozatal:

  1. Ha jól értem, a döntéshozatal a szokásos módon történik, azaz többségi szavazással. Ezzel az a gond, hogy egy közösség esetén nem az a legfontosabb, hogy mi tetszik leginkább a többségnek, hanem az, hogy mi a legjobb elfogadható javaslat. A megfelelő kérdés az lenne, hogy melyik javaslat ellen van a legkevesebb ellenszavazat, s nem az, hogy melyikre van a legtöbb.
  2. Van egy ennél is mélyebb gondom a többségi szavazással: persze hasznos, mert gyorsítja a folyamatot, de érdemes emlékeztetni magunkat, hogy minden többségi szavazás során rákényszerítjük a kisebbségben lévő szavazókra a többség akaratát.

Segítő szakértők, függetlenség:

  1. Nem kételkedem a segítő szakértők szándékában, s ilyen kételyre nincs is szükség ahhoz, hogy úgy gondoljam, igencsak nagy befolyással lehetnek a döntésekre. Ugyanis ők vezetik a vitát, s bizony a vita vezetésével, hiába ígérik, hogy nem avatkoznak bele a folyamatba, meg fogják tenni. Például döntéseket kell hozniuk, hogy mikor szólnak közbe, illetve a testbeszédükkel is hitelteleníthetnek/támogathatnak egy adott hozzászólót. Pont ezért jobban bíznék bennük, ha azt írnák, hogy a lehetőségeikhez mérten megpróbálják nem befolyásolni a döntéshozatalt. Ebben az esetben látnám, hogy tudatában vannak a viselkedésük hatásának, s megpróbálják azt minimalizálni. Ha azt hiszik, hogy tényleg lehet semlegesen viselkedni ilyen helyzetben, akkor nem gondolták végig, s félek, hogy ezért nem teszik meg a szükséges óvintézkedéseket.
  2. Két lépcső is van a döntéshozók és az állampolgári javaslatok között, amik során emberek kis csoportjának nagy hatása van a szövegre, azonban mivel az eredeti javaslatok is elérhetők, az átláthatóság biztosított. S ha ahhoz hasonlítjuk, hogy ma Magyarországon milyen lehetőségeink vannak a törvények befolyásolására (tényleg, tudja egyáltalán valaki, hogy milyenek?) akkor bizony nagy előrelépés ez.
  3. Illetve még külön ki szeretném emelni a jogászok szerepét, akik jogi nyelvezetre fordítják a döntéseket. Már volt hasonlóban részem, amikor egy nemzetközi szervezet angolul meghozott döntéseit egy anyanyelvi angol átnézte, hogy nyelvileg is rendben legyenek. Megesett, hogy ennek hatására teljesen megváltozott a szövegünk jelentése – pedig neki sem ez volt a célja. Csakhogy egy ilyen fordítás során sok múlik azon, hogy a fordító mennyire veszi észre, amikor nem érti pontosan az eredeti szándékot.
  4. Nem mondok újat azzal, hogy akié a pénz, azé a hatalom – viszont itt van rá remény, hogy ez az általános elv nem érvényesül. A folyamat átlátható, a szervezéshez szükséges pénzt megkapták, így van lehetőség az államtól való függetlenségre. Természetesen a média, az (ál)hírek befolyásáról ezt már nem jelenthetem ki, de aki nem egy kő alatt tengeti a napjait, az ki van neki téve.

Összességében bár némileg szkeptikus vagyok, üdvözlöm a kezdeményezést, remélem sikeres lesz, s ennek hatására tovább folytatódik a társadalom minél mélyebb bevonása, bevonódása a problémamegoldásba, a döntéshozatalba.

A klímavédelem nem generációs ügy!

és ne is tegyük azzá

Ezt a bejegyzést már régóta elkezdtem írni, de aztán vázlatként élte vidám életét, máig. (a címen kívül mindent törölhettem is, mert már nem aktuális) Azért posztolom mégis, mert a Time címlap nagyon kiakasztott. És nem, nem az a bajom, hogy Greta Thunberg az év embere, hiszen tényleg nagyon sokat segített a környezetvédőknek, a fenntartható fejlődésért munkálkodóknak: míg eddig inkább kinevettek minket, a segítségével a társadalmi támogatás érezhetővé vált, s láss csodát, még az Európai Parlament is klímavészhelyzetet hirdetett, az Európai Bizottság pedig bejelentette az Európai Zöld Megállapodást. Szóval nagyon nagy köszönet száll neki innen is!

Nem a választott emberrel, hanem a hozzá társított szlogennel van gondom: a fiatalság ereje. Nem, nem a fiatalság erejéről van szó, hiába hallhatjuk mindenhonnan a hasonló szövegeket, mint: Klímasztrájk: a legfiatalabb tüntetés, Az idős emberek nem érthetik, A fiatalok vigyáznak a bolygónkra; bár a csapból is ez folyik, attól még nem lesz igaz. Nem a fiatalság ereje, hanem a társadalmi, civil erő mutatkozott meg, az, hogy nem kell követnünk a nagypolitika szabályait, nem kell betagozódnunk, hanem lehet egyértelműen, minden köntörfalazás nélkül is beszélni, sőt, úgy érdemes.

Mi, hétköznapi emberek tehát nem vagyunk tehetetlenek, pláne, ha összefogunk, azonban nagyon könnyű minket megosztani. Dühös vagyok a Time magazinra, mert Greta Thunberg ellenében pont ezt tette, ráadásul az őt éltető címlapon. Greta ugyanis nem a fiatalság erejét mutatta meg, hanem a társadalmunk, a civilek erejét, azt, hogy bárki tehet egy szebb világért, nemcsak helyi szinten, hanem ha kitartunk és jól csináljuk, a nagypolitika is meghallja a hangunkat.

A szebb jövőért mindenki tehet, s aki már tesz is, annak köszönet!

 

A szexuális erőszak nem nem kérdése!

A me_too mozgalom látványossá tette azt, amit sokan előtte is tudtak és éreztek, hogy a szexuális erőszak, bár elfogadhatatlan, szinte mindenhol jelen van. Ezáltal sok emberben nő a félelem, s megjelenik a tehetetlenség érzése: ha ennyire elharapódzott, egy kisember mit tehetne ellene?

Ezért is tartom kiemelkedően fontosnak a Díványon megjelent: 16 lépés, amit Te is megtehetsz az erőszak ellen cikket, ugyanis praktikus tanácsokat ad, hogy a kezünkbe vehessük a sorsunkat, segítsünk megelőzni a szexuális erőszakot és egy békésebb, nyugodtabb jövőt teremthessünk. Aki még nem olvasta, annak szeretettel ajánlom!

Ennek ellenére mégsem értek vele teljesen egyet, sőt felháborítónak találom azt, hogy a cikkben az erőszakról mint férfiak által nők ellen elkövetett valamiről írnak – pedig az erőszak nem nem kérdése, s bárki ellen követik is el, ugyanolyan nagy gond. Mint ahogy a cikkben is írják: 

A szexuális erőszak nemi identitástól, a szexualitástól, anyagi helyzettől, vallástól vagy életkortól függetlenül mindannyiunkat érint.

Most lehet jönni statisztikákkal, hogy oké, de szexuális erőszakot leginkább férfiak követnek el nők ellen. Igen, leginkább. Azaz nem mindig. Így ha csak a férfiak által nők ellen elkövetett szexuális erőszakot értjük a szexuális erőszak alatt, akkor kirekesztjük az emberek (áldozatok és elkövetők) egy csoportját, s hamis érzeteket, előítéleteket keltünk; amikkel nemcsak árkot ásunk/mélyítünk, hanem erősítjük azt a képet, ami sajnos a közvéleményben még mindig él, hogy a férfiak sérelmére elkövetett erőszak nem igazi erőszak, ezért nem is létezik, tehát bejelenteni se kell. Az erőszak erőszak, bárki és bárki ellen követi is el.

Szóval, a szexuális erőszak nem nem kérdése, s bár a múlton nem tudunk változtatni, mi is tehetünk azért, hogy a jövőben kevesebb legyen belőle! Hogyan? Néhány ötlet itt

Nature vezércikk: kijavították a közgazdaságtan egyik téves feltételezését

Míg a gazdasági döntések milliók, milliárdok életét érintik, az ezeket a döntéseket segíteni hivatott közgazdaságtan krízise nyilvánvaló: akinek a különféle diákmozgalmak, kritikus cikkek tömkelege nem nyitotta fel a szemét, a gazdasági világválság annak is megmutatta, hogy az általánosan elfogadott, az egyetemen tanított modellek nem működnek.

Kritizálni könnyű, megoldást találni nehéz, az előző héten megjelent Nature¹ vezércikk és cikk pont azért különösen érdekes, mert ez utóbbira tesz – szerintem sikeres – próbát. 

Hol a hiba?

A kijavítandó téves feltevés az ergodicitás, azaz annak a feltételezése, hogy az időbeli várható érték megegyezik a jelen helyzetének várható értékével. Máshogy megfogalmazva: annak a (hallgatólagos) feltételezése, hogy a jelenlegi döntéseink nem befolyásolják a jövőbeli lehetőségeinket. Ez akkora nonszensz, hogy hihetetlennek tűnik, hogy elterjedt közgazdaságtani elméletek ezen alapulhatnak. Aki nekem nem hisz, annak itt van két link a Budapesti Corvinus Egyetem MNB Tanszékének blogjához. A két blogbejegyzésben nagyon érthetően, példákkal illusztrálva magyarázzák el a cikkben leírt jelenséget, így én ezt most nem teszem meg. 

Inkább azt nézzük meg, hogy mi vezetett ehhez a helyzethez, milyen hibás kép alakult ki miatta, s milyen lehetőségeket nyit meg a helytelen feltételezés kijavítása.

Mi vezetett a jelenlegi helyzethez?

A közgazdaságtanban (pláne a várható hasznosság elméletben) a kockázatszámítások gyakran még mindig a tizenhetedik században lefektetett valószínűségszámítás-elméleteken alapszanak. Ez azért gond, mert ugyan megkönnyíti a matematikai leírást, de 200 évvel később bebizonyították, hogy a kettő csak nagyon speciális esetekben fedi egymást, például a termodinamikában a gázok esetén. Ezt a tudományos fejlődést a közgazdaságtan nem követte – eddig.

Milyen hibás kép alakult ki a helytelen feltételezés miatt?

Először is, a közgazdasági elméletekben gyakran mintha hiányozna az időbeliség – pedig minden, ami gazdaság, időbeli. Másrészt, talán pont ezért, gyakran hedonizmust, mindent-most-akarást, rendkívüli önzőséget feltételeznek az emberről, ami szintén messze áll a valóságtól. Ez nekem azért is szívügyem, mert tudjuk pszichológiából, hogyha valamit feltételezünk az emberről, akkor olyanabb lesz. S mit tanítunk hallgatók seregének? Azt, hogy az ember önző és hedonista – biztos, hogy jó ötlet ez?

A cikkben még azt is megjegyezték, hogy várhatóan az ergodicitás feltételezése miatt jelent meg az a nézet, hogy az ember irracionálisan kockázatkerülő. A valóság azonban az, hogy eddig a közgazdaságtan rosszul számította ki a kockázatokat, az emberek viszont jól, s aszerint döntöttek. Azaz a gazdasági elméletek voltak irracionálisan kockázatvállalók.

Új lehetőségek a közgazdaságtan előtt

Ennek a kis hibának a kijavítása megnyitja az utat nemcsak az időbeliség előtt, hanem egy új, humánusabb közgazdasági embermodell előtt is, amelyik együttműködő, kedves és türelmes. 

S mint a cikk szerzői írták: egy olyan jövőbeli közgazdaságtanban reménykednek, ami jobban hasonlít a valóságra és jobban követi az erkölcsi érzékünket. Ehhez nagy lépést tettünk a segítségükkel, s remélem továbbhaladunk ezen az úton!

 

¹ Nature: a legnagyobb presztízsű tudományos folyóirat nemzetközi szinten

Könyvklub: Kerry Hudson - Lowborn

Nagy benyomást tett rám Kerry Hudson könyve, amiben sikeres íróként meglátogatja azokat a helyeket, ahol gyermekkorát töltötte mélyszegénységben¹, elénk tárja akkori és mostani élményeit. A könyvnél talán csak könyvklubunk tagságának véleménye volt elgondolkodtatóbb.

Először is néhány pontban a könyvről, ami pontosan ábrázolja:

  • hogy mennyit (nem!) változtak a mélyszegény környékek az utóbbi 20-30 év alatt
  • a szegénység által okozott pszichológiai nyomort, a kilátástalanság, a tehetetlenség, az értéktelenség érzését
  • a megalázottságba való beletörődést, a magányt, a magárahagyottságot
  • hogy egy másik környezet milyen sokat segíthet (amint elrepült Amerikába, abbahagyta az ivást, az önsorsrontó életmódot)
  • hogy egy támogató ember (jelen esetben tanár) mennyire fontos szerepet játszik abban, hogy valaki maga mögött hagyja a mélyszegénységet
  • hogy hiába jött ki a mélyszegénységből, a szemlélete megmaradt, illetve érzi (s ha megtudják a származását, önkéntelenül is éreztetik vele), hogy nem tartozik abba a körbe, amiben most mozog

Egy ilyen könyvet leginkább a témára fogékony emberek olvasnak, s a jelenlévők is annak érezték magukat. Pont ezért rökönyödtem meg néhány társam értetlenségén. A klubunk egyik felétől csak röpködtek az ilyen megjegyzések, mint:

  • az anya miért nem spórolt jobban a gyereke jövőjéért?
  • miért költöttek alkoholra és cigire, ha nem volt pénzük?
  • ha a hétvégén nem volt mit enniük, miért sütiztek be hétfőn, amikor megjött a pénz?
  • miért nem álltak ki jobban magukért?
  • az anya miért hitt újból és újból az őt hitegetőknek, hogy most már minden jobb lesz?

s még sorolhatnám. Ez volt a klub egyik fele, a másik fele pedig magyarázott, röviden azt, hogy a nyomor fejben is nyomor, azaz, ami kézenfekvőnek tűnik kívülről, jólétben, az nem biztos, hogy belülről is így néz ki.

Ezeknek a kérdéseknek köszönhetően ma már jobban értem, hogy miért van olyan sok rossz, s kevés a mélyszegénységet felszámolni szándékozó programok között. Pedig Orwell már 1937-ben megírta az On the road to Wigan Piert, amiben választ adott a fenti kérdések nagy részére, valamint bemutatta, hogy miért nem működnek az akkor (s azóta is) alkalmazott programok. Most már látom, hogy mekkora kihívás lehet teljesen más tapasztalatokkal rendelkező emberek világszemléletét megérteni, akkor is, ha a szándék ott van. Aki mégis szeretné megpróbálni, annak ma Magyarországon a Szociopoly társasjátékot tudom ajánlani.

Amit még észrevettem a társaimon, hogy nem tudtak mit kezdeni azokkal az érzéseikkel, amik akkor törtek elő, amikor belegondoltak, hogy az életben milyen sok múlik a szerencsén. Volt, aki saját magát hibáztatta a szerencséje, más inkább a szerzőt és a családját a szerencsétlenségük miatt. Egyikkel sem értek egyet: így történt, ez történt, nem egyes emberek tehetnek erről, hanem a társadalmi struktúra, amiben élünk. Amit mi tehetünk, hogy a jövőben nyitottabb szemmel járunk és segítünk, hogy egy olyan társadalomban élhessünk, ahol kevesebb embernek kell megtapasztalnia a mélyszegénységet. 

 ¹ Itt nem a Világbank, hanem Havas Gábor kritériumrendszerét használom (4. oldal): azokat a közösségeket, amelyek mélyszegénységbe süllyedtek a (i) nagyon alacsony iskolázottság és (ii) foglalkoztatási ráta, (iii) erős települési, lakóövezeti térségi koncentráció és szegregáció, (iv) az ezekből következő súlyos szociális deficit és (v) a hátrányos társadalmi helyzet újratermelődésének nagyon nagy valószínűsége jellemzi. 

süti beállítások módosítása