Nagy benyomást tett rám Kerry Hudson könyve, amiben sikeres íróként meglátogatja azokat a helyeket, ahol gyermekkorát töltötte mélyszegénységben¹, elénk tárja akkori és mostani élményeit. A könyvnél talán csak könyvklubunk tagságának véleménye volt elgondolkodtatóbb.

Először is néhány pontban a könyvről, ami pontosan ábrázolja:

• hogy mennyit (nem!) változtak a mélyszegény környékek az utóbbi 20-30 év alatt
• a szegénység által okozott pszichológiai nyomort, a kilátástalanság, a tehetetlenség, az értéktelenség érzését
• a megalázottságba való beletörődést, a magányt, a magárahagyottságot
• hogy egy másik környezet milyen sokat segíthet (amint elrepült Amerikába, abbahagyta az ivást, az önsorsrontó életmódot)
• hogy egy támogató ember (jelen esetben tanár) mennyire fontos szerepet játszik abban, hogy valaki maga mögött hagyja a mélyszegénységet
• hogy hiába jött ki a mélyszegénységből, a szemlélete megmaradt, illetve érzi (s ha megtudják a származását, önkéntelenül is éreztetik vele), hogy nem tartozik abba a körbe, amiben most mozog

Egy ilyen könyvet leginkább a témára fogékony emberek olvasnak, s a jelenlévők is annak érezték magukat. Pont ezért rökönyödtem meg néhány társam értetlenségén. A klubunk egyik felétől csak röpködtek az ilyen megjegyzések, mint:

• az anya miért nem spórolt jobban a gyereke jövőjéért?
• miért költöttek alkoholra és cigire, ha nem volt pénzük?
• ha a hétvégén nem volt mit enniük, miért sütiztek be hétfőn, amikor megjött a pénz?
• miért nem álltak ki jobban magukért?
• az anya miért hitt újból és újból az őt hitegetőknek, hogy most már minden jobb lesz?

s még sorolhatnám. Ez volt a klub egyik fele, a másik fele pedig magyarázott, röviden azt, hogy a nyomor fejben is nyomor, azaz, ami kézenfekvőnek tűnik kívülről, jólétben, az nem biztos, hogy belülről is így néz ki.

Ezeknek a kérdéseknek köszönhetően ma már jobban értem, hogy miért van olyan sok rossz, s kevés jó a mélyszegénységet felszámolni szándékozó programok között. Pedig Orwell már 1937-ben megírta az On the road to Wigan Piert, amiben választ adott a fenti kérdések nagy részére, valamint bemutatta, hogy miért nem működnek az akkor (s azóta is) alkalmazott programok. Most már látom, hogy mekkora kihívás lehet teljesen más tapasztalatokkal rendelkező emberek világszemléletét megérteni, akkor is, ha a szándék ott van. Aki mégis szeretné megpróbálni, annak ma Magyarországon a Szociopoly társasjátékot tudom ajánlani.

Amit még észrevettem a társaimon, hogy nem tudtak mit kezdeni azokkal az érzéseikkel, amik akkor törtek elő, amikor belegondoltak, hogy az életben milyen sok múlik a szerencsén. Volt, aki saját magát hibáztatta a szerencséje, más inkább a szerzőt és a családját a szerencsétlenségük miatt. Egyikkel sem értek egyet: így történt, ez történt, nem egyes emberek tehetnek erről, hanem a társadalmi struktúra, amiben élünk. Amit mi tehetünk, hogy a jövőben nyitottabb szemmel járunk és segítünk, hogy egy olyan társadalomban élhessünk, ahol kevesebb embernek kell megtapasztalnia a mélyszegénységet. 

 ¹ Itt nem a Világbank, hanem Havas Gábor kritériumrendszerét használom (4. oldal): azokat a közösségeket, amelyek mélyszegénységbe süllyedtek a (i) nagyon alacsony iskolázottság és (ii) foglalkoztatási ráta, (iii) erős települési, lakóövezeti térségi koncentráció és szegregáció, (iv) az ezekből következő súlyos szociális deficit és (v) a hátrányos társadalmi helyzet újratermelődésének nagyon nagy valószínűsége jellemzi.