Kikívánkozott belőlem

A kamasz nem lusta, csak egészségesen szeretne élni

2020. május 06. - Kikívánkozott belőlem

A poszt egy mondatban: a középiskolák és az egyetemek órái a kamaszok, fiatal felnőttek biológiai igényeire tekintettel kezdődjenek kilenc körül. Miért is?

A hiba nem a kamaszok személyiségében van

Az, hogy sok kamaszt ki se lehet verni az ágyból, közismert: lusta kamasz kifejezéssel illetjük az adott személyt, pláne amikor a hétvégén akár délig is tudná húzni a lóbőrt. Azaz a kamaszok jellemhibájának tartjuk a lustaságot, ahelyett, hogy végiggondolnánk: ha ilyen sok kamasz nehezen kel fel, s aludni szeretne, akkor annak lehet más oka is, például, hogy szüksége van arra az alvásra. S bizony a tudományos válasz nem a kamaszok személyiségében találta meg a magyarázatot, hanem: annak, hogy a kamaszok később fekszenek és kelnek, biológiai okai vannak. 

Tudományos kutatások bizonyítják, hogy a kamaszok cirkadián ritmusa néhány órával eltolódik, s így később álmosodnak el és később ébrednek fel, mint a felnőttek. Gondoljunk bele, milyen lenne az életünk, ha néhány órával korábban kéne kelnünk. Nekem még belegondolni is rossz! S pont ezt tesszük a kamaszainkkal, ami nagy valószínűséggel hozzájárul ahhoz, hogy jelenleg a kamaszok krónikus alváshiányban szenvednek. A krónikus alváshiány az emberi test és teljesítmény szinte minden mérhető tulajdonságára negatív hatással van, amint azt mai rohanó világunknak hála valószínűleg minden kedves olvasóm jól tudja. A kamaszok esetén ADHD-szerű (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar) viselkedést okoz, illetve hatására a kamasz szövegértési és matematikai képességei (s ebből eredően pl. az osztályzatai) csökkennek. S még egy fontos pont: ha a reggeli alvástól fosztjuk meg a kamaszt, akkor leginkább a gyors-szemmozgásos (REM) alvását csökkentjük le, ami a lelki stabilitásért is felel. 

Megvalósítható a későbbi iskola/egyetem kezdés?

Kicsiben már ki is próbáltuk, ugyanis az érettségik ezen a héten kilenckor kezdődnek és nem nyolckor, mint eddig, tehát elméletileg megvalósítható a későbbi kezdési időpont. Természetesen nagyban sokkal több kérdést kell végiggondolni, de az, hogy a kamaszokat már egyedül otthon lehet hagyni, illetve az iskolába sem kell őket elkísérni, könnyíthet a bevezetésén, hiszen nem kell a szülők munkaidejéhez igazítani az iskolakezdés időpontját. Tömegközlekedési szempontból a változtatás még segítene is a helyzeten, hiszen laposabb lenne a reggeli csúcs.

Érdemes egy órával későbbre tolni a becsengetést?

Jogos kérdés, hogy egy óra miért számítana. Mint kiderült, számít. Matthew Walker alvásról szóló könyvében egy példát említ, amiben egy amerikai iskolában fél nyolcról fél kilencre tették a becsengetést. Eredmény? A diákok legjobban teljesítő egyharmadának a szövegértés-átlaga 605 pontról 761-re nőtt, míg a matekátlaga 683-ról 739-re (ezt a SAT-teszttel mérték). Hogy ezeket az eredményeket kontextusba helyezzem, az előbbivel éppen lecsúsznánk a University of Tulsa vagy a University of Connecticut-ról, míg az utóbbival Stanford, Princeton vagy Yale lenne a választási lehetőség. Másodrangú egyetem vagy a Yale: ennyit számít, ha egy órával eltolják a becsengőt.

A világ a koronavírus után... olyan lesz, amilyenné alakítjuk

Nagyon feldühített az Indexen megjelent cikk Houellebecq francia író gondolataival, ami a kb 150. cikk arról, hogy valaki megmondja, hogy szerinte mi fog változni a világban a koronavírus hatására. S persze erről mindig lehet írni valamit, mert jó lenne tudni, s miután fogalmunk sincs, bármit lehet mondani, valakinek a jóslata pedig csak bejön, s híres lesz, így mindenki nyer az ügyön.

Tényleg mindenki nyer rajta? Nem feltétlenül, ugyanis ezek a cikkek azt sugallják, hogy mi tehetetlenek vagyunk, csak találgathatunk, hogy mi lesz, de tenni semmit sem tehetünk azért, hogy a jövő számunkra kedvezően alakuljon. Most, hogy a szokásosnál is jobban korlátoznak a szabadságunkban, még könnyebb belesüppedni a tanult tehetetlenség állapotába, pláne, ha cikkek tömkelege erősíti meg azt az érzetet, hogy mi semmit sem tehetünk.

Tehát nem azon kéne gondolkodni, hogy vajon mi lesz, hanem azon, hogy mi mit tehetünk azért, hogy a világ olyan irányba haladjon, ami számunkra tetszetős. Szerencsére ezekre is van példa helyi szinten, így van miből ihletődni, bár még többet segíthetnének olyan cikkek, amik részletesen leírják, hogy hogyan lehetne bekapcsolódni, esetleg hasonló kezdeményezéseket máshol létrehozni.

Magam körül ugyanis azt látom, hogy egyre többen szeretnének fenntartható életmódot folytatni, a közösségért tenni, de nem tudják hogyan lehetne, mit tehetnének, illetve eddig hiányzott a "löket": az, amitől az ember azt mondja, hogy most cselekedni fog. A koronavírus-járvány és az általa létrehozott változás a mindennapi életünkben lehet egy ilyen löket, de ahhoz, hogy ezt ki tudjuk használni, információra, segítségre van szükségünk – s nem arra, hogy folyamatosan a bizonytalan jövőről gondolkodjunk és mások többé-kevésbé magvas gondolatait olvashassuk.

Persze igaz, hogy egyéniben csak kicsit tudunk változtatni, de ha másokkal összefogunk, akkor talán a rendszerünket is, amiben élünk, olyanná tehetnénk, mint amilyenné szeretnénk. Nem vagyunk tehetetlenek, hiába tanították azt már gyerekkorunk óta, hogy alkalmazkodjunk a rendszerhez. Azon már elmélázott valaki, hogy: ki alakította ki a rendszert? Emberek, a közösség. Tehát mi, emberek, a közösség tagjai, befolyásolhatjuk, s olyanabbá alakíthatjuk a rendszerünket, amilyenebbé szeretnénk.

Mire jó az Open Science?

Amit sosem értettem, hogyha kutatási eredményeim elméletileg a közjavakat szolgálják, akkor miért kapok nyomást, hogy olyan újságokban publikáljak, amik hihetetlenül drágák, azaz csak a kiváltságosak férhetnek hozzá az eredményeim magyarázataihoz, illetve miért tart néha hónapokig, mire az eredményeim napvilágot látnak. Erre a válasz általában az, hogy azért, mert ilyen a rendszer, s máshogy nem lehet, s egyébként is, miért érdekelnék a hétköznapi embereket a tudományos felfedezések.

Szerintem pedig igenis létezhet másik rendszer, valamint érdekelnék az embereket a tudományos eredmények (lásd egyik leglátogatottabb bejegyzésemet), csak nem tudják, hol férhetnek hozzájuk, s mit tehetnek azért, hogy jobb hozzáférésük lehessen. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan egyetemek, amelyek nem tudják maguknak megengedni a hozzáférést, tehát a javaslat az, hogy az ő kutatóikat zárjuk ki abból, hogy legálisan hozzáférhessenek a cikkekhez? Ezt nem tudom elfogadni, s szerencsére nem vagyok ezzel egyedül.

A tudományos publikációk szerepe egy ideális világban

A tudósok a tudományos publikációkat tudásmegosztásra, egymással való kommunikációra használják, az agyak összekötésére, ugyanis amit egy agy nem ért meg, azt sok agy együtt megértheti, felfedezheti. A publikációk az emberiség közös tudásához tartoznak, s így minden ember számára elérhetőek.

A tudományos publikációk célja idén márciusig

A tudomány világában elterjedt a publikálsz vagy véged kifejezés (angolul: publish or perish), aminek természetesen van értelme: ha valamit felfedeztél, akkor azt oszd meg a többiekkel. Csakhogy, ez manapság odáig fajult, hogy mivel ezzel mérik a tudományos kutatás eredményességét, gyorsan leközölhető, felületes kutatásokra ösztönzik a kutatókat. S mivel nagy a verseny a kutatók között, ezért a tudásmegosztás néha háttérbe szorult.

Ehhez még hozzájön az is, hogy mivel a tudományos folyóiratok gyakran helyhiánnyal küzdenek, leginkább olyan publikációkat közölnek, amiben valami sikeres újdonságot mutatnak be. Pedig milyen jó lenne nem megismételni a sikertelen kísérleteket, illetve tudni, hogy ami egyszer sikerült, az megismetelhető-e. Azaz jó lenne tudni, ki melyik kutatócsoportban mit próbált ki, hogy ne ismételjük meg feleslegesen a munkájukat, illetve az is fontos, hogy amit publikáltak, az hihető és megismételhető legyen. Az utóbbi elméletileg a tudományos kutatások alapja, de hogy ez nincs így, azt a replikációs válsággal foglalkozó cikkek tömkelege bizonyítja.

Erre van egy saját példám is. Amikor a doktorimat kezdtem, akkor találtam egy jó cikket, ami alapján el szerettem volna indulni, de sehogy sem akart kijönni ugyanaz az eredmény. Gondoltam, biztos bennem van a hiba, így hónapokon keresztül próbálkoztam, mire feladtam, s más irányban kezdtem el vizsgálódni. Később volt szerencsém találkozni a cikk szerzőjével, aki elmondta, hogy egy fontos részt kihagytak a leírásból. Erről beszámoltam a témavezetőmnek, illetve másoknak is, s szinte mindenhol ugyanaz volt a reakció: hát persze, hiszen nem akartak versenytársat. Mint a reakciókból is látszik, ilyen és hasonló helyzet nem csak velem esett meg, hanem elterjedt, olyannyira, hogy sokan már bele is törődtek.

Összefoglalva: a tudományos publikációk mai rendszere a kutatókat hatékonyságcsökkentésre motiválja.

Miért megvalósíthatatlan az ideális publikációs rendszer?

Szerintem megvalósítható, csak tenni kell érte. Mások szerint viszont ezek a kérdések a fontosabbak: ki fizeti majd a kiadók munkáját? Hogy mérjük majd a tudományos teljesítményt?

Az, hogy tényleg ennyibe kerülne a tudományos munkák publikálása egy mítosz. Viszont jól meg lehet belőle gazdagodni, ahogy azt a Guardian cikke is bemutatja. Röviden: míg a legtöbb újság fizet az újságíróknak, a szerkesztőknek, az olvasószerkesztőknek, főszerkesztőnek, illetve hirdeti magát, addig ebből az öt csoportból a tudományos folyóiratok csak kettőnek fizetnek: az olvasószerkesztőknek és a főszerkesztőnek, miközben az áruk az egekben.

A tudományos teljesítmény megbízható mérésével kapcsolatban szerintem érdemesebb lenne elfogadni, hogy a tudományos teljesítmény nem mérhető megbízhatóan. Hiszen nézzük a legegyszerűbb kérdést: milyen időskálán mérjünk? Néhány év tudományos vonatkozásban szinte semmi, sok nagy felfedezéshez csapatmunkára és évtizedekre van szükség. Azaz csak egy karrier végén (sőt, néha még akkor sem) lehet megmondani, hogy a belefektetett energia megérte-e. Ilyen szempontból a tudomány hasonlít a művészethet, a tudományos teljesítmény mérése szinte lehetetlen.

Ha a fentebbiek nem lennének elég meggyőzőek, Elizabeth Gadd szavait idézem: a tudományos cikkek elsődleges célja nem a profittermelés és nem a tudósok karrierjének az elősegítése, hanem a tudásmegosztás.

Mi történt most a koronavírus miatt?

Hirtelen felbolydult a tudományos publikációk világa, s több tudományos folyóirat is nyíltan hozzáférhetővé vált, a publikációs folyamat és a rendszeres felülvizsgálatok felgyorsultak. Érezhető, hogy mindenkit a probléma megoldása érdekel, s azért tesz. Hm, ez ismerős, erről már írtam. Hol is? Az "A tudományos publikációk szerepe egy ideális világban" című bekezdésben.

Azaz, ami sokak szerint szép álom, de megvalósíthatatlan, kicsiben már megvalósult. Nagyban is megvalósíthatnánk. Akit ez érdekel, és szeretne tenni valamit, itt olvashat többet.

Ma van a Föld napja – mit tehetünk a Földünk megóvása érdekében?

Gyakran halljuk, amikor valaki felemeli a szavát a környezetvédelem érdekében, hogy előbb mindenki a saját portáján tegyen rendet, s, khm... hány percig is zuhanyozott az illető legutóbb? Nem lehetett volna egy perccel rövidebb ideig? Na ugye, ő is fecsérli az erőforrásainkat, a drága vizünket, miközben nekünk azt tanácsolja, hogy csökkentsük a károsanyag-kibocsátásunkat. Ez hiába csak ad hominem, azaz az embert próbálják hitelteleníteni, ahelyett, hogy az érveire válaszolnának, sajnos akkor is hatékony. 

Ezért is olvastam nagy örömmel Emma Marris írását a Nature-ben, aminek már a címe is kifejező: Saját szén-dioxid-lábnyomunk csökkentése nem olyan hatásos, mint a kormányok és a vállalkozások elszámoltatása. S miért gondolja ezt? Lássuk a részleteket!

Ha a Földet szeretnéd megóvni, ne csak egyéni szinten cselekedj!

Még mielőtt azt gondolnánk, hogyha a saját széndioxid-lábnyomunk csökkentése nem hatékony, akkor nem tehetünk semmit, fontos leszögezni, hogy természetesen mindenki tehet és fontos hogy tegyen is a közös otthonunk, a Föld megóvása érdekében. A kérdés, hogy hogyan tehetjük ezt a leghatékonyabban. Az elmúlt évtizedben a környezetvédelmi csoportok rendre azt javasolták, hogy viselkedésünk megváltoztatásával csökkentsük a kibocsátásokat egyéni szinten, lásd: válaszd a tömegközlekedést, fogyassz kevesebb húst, vásárolj takarékos izzókat, stb. Ezt a szemléletet a BP olajipari óriás kezdte el népszerűsíteni még 2005-ben. Hogy miért? Ugyanis így mindenki a saját kibocsátásának csökkentésén dolgozott, miközben a kormányok és vállalatok ilyen jellegű elszámoltatására nem maradt idő és energia.

S pontosan ezen érdemes változtatnunk, ha hatékonyan szeretnénk tenni a Földünk érdekében, hiszen míg a fejlett országokban egy átlagember kb évi 10 tonna széndioxid kibocsátásért felel, addig egy szénerőmű leállításával 10 millió tonna széndioxid kibocsátását lehetne megszüntetni, s az energiatermelést fenntarthatóbbá tenni.* Azaz nagyságrendileg milliószoros a különbség. Egy ilyen leállítást együttesen, összefogva el lehet érni, s nem kell hozzá millió ember munkája.

Tehát ha együttesen cselekszünk, akkor sokkal nagyobb hatásfokkal óvhatjuk a Földünket, mintha egyesével, egyénenként tennénk érte. De mit is tehetünk együtt és hogyan? Íme néhány példa: csatlakozhatunk azokhoz, akik új bicikliutak, jobb tömegközlekedés kialakítását kezdeményezik helyi szinten, vagy akik a levegő minőségéért tesznek, vagy akik magasabb szinten lobbiznak hogy környezetvédőbb rendeletek szülessenek.**

Bárki, aki valamilyen közösség tagja, tehet azért, hogy az adott közösség minél környezetvédőbb döntéseket, célokat fogadjon el. Persze az ember nem szeretné, ha kiközösítenék – ráadásul a kiközösített ember nem is tehet sokat a közösség megváltoztatásáért. Ezt el lehet kerülni pl azzal, hogy szövetségeseket keresünk, s várhatóan meg fogunk lepődni, milyen sokan gondolkodnak hozzánk hasonlóan, sokszor csak az a gond, hogy eddig mindenki csak otthon tette a magáét, s nem mert együttesen felszólalni – persze arra is fel kell készülni, hogy lesznek, akik nagyon ellenezni fogják gondolatainkat. Ha nem szeretnénk mi magunk kezdeményezni, akkor csatlakozhatunk már működő csoportokhoz,** s ne feledjük, hogy nekik is szükségük van minél több támogatóra, hogy hallathassák a hangjukat, hogy komolyabban vegyék őket a döntéshozatal során.

Ahányan vagyunk, annyiféle lehetőségünk van a kollektív fellépésre. Ami fontos, hogyha el akarunk valamit érni, akkor ne csak egyéni szinten próbálkozzunk, hanem működjünk együtt másokkal nagyobb célok érdekében. Természetesen amennyire tudjuk, tegyük fenntarthatóbbá a saját életünket is. De elsősorban azokat a rendszereket kell megváltoztatnunk, amelyekben mindannyian élünk, amelyek jelenleg megnehezítik és drágává teszik a fenntartható életmódot a számunkra. Ha összefogunk, együtt megváltoztathatjuk a világot.

 

 

* Természetesen, a társadalmi fenntarthatóság érdekében ezt fontos úgy meglépni, hogy az áttérés a fenntartható energiaforrásokra társadalmilag igazságosan történjen, azaz az energiaszegénység minél kevesebb embert érintsen. Illetve az is igaz, hogy a fenntartható energiatermelés sem jár 0 szén-dioxid kibocsátással, de attól még a nagyságrendek maradnak.

** Sok-sok ilyen szervezet van, ha nem ismerjük őket, s érdekelnek, érdemes rájuk keresni. Ha esetleg a honlapjuk nem túl vonzó, ne ijedjünk meg, eddigi tapasztalataim alapján gyakran sokkal aktívabb munkát végeznek, mint ami a honlapjaik alapján várható lenne.

Én tökéletesen megbékéltem a képességeimmel. Neked miért van bajod velük?

Egy hónappal ezelőtti bejegyzésem néhány kommentelőjétől több tanácsot is kaptam arra nézve, hogy nőként érdemes lenne megbékélnem a képességeimmel, s nem próbálni olyan területen (matek) bizonyítani, amihez nőként egyszerűen nem lehet tehetségem. Az az apróság nem volt zavaró tényező a számukra, hogy az adott bejegyzésem többek között arról szólt, hogy nyertem egy matekversenyt (persze életem során többet is, de a posztban csak arról az egyről volt szó). Azaz a gondom nem az volt, hogy más képességekre vágytam, mint amivel rendelkeztem, hanem az, hogy mások nem fogadták el, hogy mit értem el, s emiatt akadályoztak az előrejutásban. (konkrétan azt akadályozták meg, hogy időben eljussak a díjátadó pódiumáig)

Tehát, bár én tökéletesen megbékéltem a logikai képességemmel, mégis gondom van, az, hogy a társadalom egy része nem békélt meg ezzel. De mi lehet ennek, illetve néhány kommentelőm logikai hibájának az oka? Ezekre a kérdésekre próbálok egy három részes sorozatban válaszolni. Az első bejegyzés a statisztikák jelentésének félreértelmezéséről szólt (röviden: attól még, hogy valami statisztikailag szignifikáns, nem feltétlenül szignifikáns), a második pedig arról, hogy a tudomány és a sajtó is felnagyítva tálalja a társadalmi csoportok közötti különbségeket, s ennek egy ellenszeréről. A mostani, harmadik rész pedig két lehetséges pszichológiai okot taglal.

Hit az igazságos világban 

Az egyik ok, ami miatt talán jobb lehet néhány olvasóm számára azt gondolni, hogy biztosan bennem volt a hiba, az lehet, hogy ez megerősíti az igazságos világban való hitüket: a világ jó hely, igazságos, tehát ha valakinek nem sikerül valami, akkor az biztos az ő hibája. Ez a hit egy hasznos pszichológiai védekező eszköz (leginkább akkor, ha nem vagyunk hátrányos helyzetűek), mert míg a kiszámíthatatlansággal való szembesülés kihívás a léleknek, egy igazságos világ kiszámítható lenne. A gond ezzel az (már persze azon felül, hogy az áldozathibáztatást propagálja), hogy az igazságos világ sajnos csak mese. A világ nem igazságos.

S most egy kicsit elkanyarodok: ami különösen érdekes, hogy kommentelőim egy másik része pont a világ igazságtalanságára hivatkozva utasította el tapasztalatom fontosságát/valóságosságát: a világ nem igazságos, ez van, ezért neked nehezebb lesz eljutni a pódiumig mint másoknak, nincs itt semmi látnivaló / a történeted nyilván kitalált, mert a valóságban kísérőid tudva, hogy milyen a világ, elkísértek volna.

Ha megnézzük, a gondot pont ez a kettősség okozza: egyrészt, mivel a világ igazságtalan, ezért más lehetőségeim vannak, mint egy igazságos világban lennének, azonban a társadalom egy része, arra a hitére alapozva, hogy a világ igazságos, az én hibámnak tudja be, ha valami nem sikerül, s nem gondolja, hogy esetleg a körülmények voltak a ludasak. Ha ez utóbbiak annak tudatában ítélnék meg a belső tulajdonságaimat, hogy a világ igazságtalan is lehet, akkor nem lenne akkora a gond.

A fejtegetésem lehet, hogy egy kicsit bonyolult, így itt egy példa az eredeti blogbejegyzés alapján:

1. Egy igazságos világban nem lett volna nagyobb gond előre jutnom, mint másoknak, így én is időben megérkeztem volna a díjátadó pódiumára.

2. Egy igazságtalan világban, ahol mindenki tudatában van annak, hogy a társadalom diszkriminál, a díjátadó vezetője ennek tudatában nem engem okolt volna a késésem miatt, illetve a késésem sem történt volna meg, hiszen akkor a kísérőim sem feltételezték volna, hogy nekem is ugyanúgy sikerülhet egyedül előrejutnom, mint a többieknek, s így elkísértek volna

1 + 2: A kettő keveréke miatt azonban, miközben az előrejutás nehezített volt számomra a külső körülmények miatt, a kísérőim nem feltételezték, hogy segítségre lenne szükségem az előrejutáshoz, illetve a díjátadó vezetője végül engem okolt a késésem miatt.

Tehát, sem egy olyan világban, ahol nincs diszkrimináció, sem egy olyan világban, ahol mindenki diszkriminál, nem hibáztattak volna engem egy olyan dolog miatt, amiről nem tehettem. Viszont, mivel a való világban sokféle gondolkodásmód jelen van, de ezt nem mindenki veszi figyelembe, ezért megesik, hogy az embert igazságtalanul kezelik, bár a maga szempontjából mindenki igazságosan járt el. Azaz emiatt gyakran olyanok is hozzájárulnak a diszkriminációhoz, akik egyébként igencsak ellenzik azt.

Kognitív disszonancia kerülése

Visszatérve az eredeti témára, néhány olvasóm talán azért követhetett el ilyen könnyen logikai hibát, mert a blogban megosztott történet nem illeszkedik a(z igazságos) világról kialakított képébe, ami kognitív disszonanciát okozhat. A kognitív disszonancia szorongást kelthet, így az ember természetesen csökkenteni próbálja. 

A kognitív disszonanciát többféleképpen csökkenthetjük. A legegyszerűbb módja talán az, ha az új információt lesöpörjük az asztalról, a véletlennek tudjuk be vagy hamisnak címkézzük, így nem kell vele foglalkoznunk. Ez gyors és hatékony, csak sajnos nem segít a világ jobb megismerésében, s rosszabb esetben akár veszélyes következményei is lehetnek, azon felül is, hogy sokan kiröhögnek a begyöpösödöttségünk miatt.

Ha szeretnénk valós képet alkotni a világról, akkor azt úgy tehetjük, ha leellenőrizzük a régi és új információnk, tudásunk hitelességét, s ez alapján hozzuk meg a döntést, hogy melyiket fogadjuk el. E folyamat során figyeljünk arra, hogy a tudományos világ és a sajtó jelenlegi működése miatt sok olyan információ jut el hozzánk, ami a társadalmi csoportok közötti különbségeket nagyítva tálalja, illetve arra is, hogy ne keverjük össze a statisztikailag jelentőst a jelentőssel.

Azaz a kognitív disszonanciát kétféleképpen csökkenthetjük: vagy a világról szerzett információt igazítjuk a világról már kialakított képünkhöz, vagy a világról alkotott képünket igazítjuk a világról szerzett információhoz. S ugyan könnyebb engedni a sajtó befolyásának és megmaradni a világról kialakított hitünkben, (mint néhány kommentelőm tette) de ez nem segít a világ tényleges megismerésében, a jól informált döntések meghozatalában. Röviden: bár hihetjük azt, hogy a Föld lapos, attól még nem lesz az.

Ezért zavarhat össze néhányakat az, hogy nő vagyok és van tehetségem a matekhoz

Összefoglalva, néhány kommentelőm azért írhatott ekkora logikai csacskaságot, mert sok, a nemek közötti agyi különbséget elemző tudományos kutatás félreérthetően van tálalva, ráadásul a statisztikai adatokat is könnyű félreértelmezni, s így könnyen ki lehet alakítani egy téves képet a világról. S amikor a való világ ellentmond a róla kialakított képünknek, az stresszt okozhat, ami zavaró hatású. Bár ezt az ellentmondást, s a vele járó stresszt többféleképpen fel lehet oldani, néhány kommentelőm a könnyebb (de hamis) utat választva a valóságot vetette el ahelyett, hogy a valóságról kialakított képét igazította volna a valósághoz.

Hasonlóságindex: hogy ne csak a különbségekre figyeljünk

Egy hónappal ezelőtti bejegyzésemhez sok elgondolkodtató hozzászólás érkezett, elgondolkodtatóak leginkább azért, mert tipikus gondolkodásbeli hibákat mutattak. Egy három posztos sorozatban ezekre szeretnék részletesebben válaszolni, kicsit abban a reményben, hogy olvasóim innentől ritkábban fogják ezeket a logikai hibákat elkövetni. Az első rész itt érhető el, s a statisztikák helyes értelmezésével foglalkozik, a jelenlegi pedig a második rész, ami nagyrészt Julie A. Nelson angol nyelvű blogbejegyzésén alapul, s ami azt mutatja be, hogy hogyan számolhatunk hasonlóságot, s hogy ez miért fontos.

Probléma: a társadalmi csoportok közötti különbségek felnagyítása

A tudomány és a hírközlés is a társadalmi csoportok különbözőségeire koncentrál, ezáltal felnagyítja a csoportok közötti vélt különbségeket, s így az emberekben a hasonlóságérzet helyett a különbözőség-érzetet erősíti. Holott sokkal jobb lenne a társadalmunknak ha igazabb képet kapnánk a valóságról, hiszen akkor (azon kívül, hogy nem lennénk félrevezetve) kevésbé lennénk megosztva, s jobban összetartanánk.

A valóság az, hogy az emberek rendkívül sokszínű egyéniségek, s a csoportokon belül általában nagyon nagy különbségek vannak. Férfi és férfi között, szegény és szegény között sokkal nagyobb lehet a különbség, mint férfiak és nők között, vagy szegények és gazdagok között. 

Persze, ha belegondolunk, ez nyilvánvaló. Azonban a társadalomtudományi kutatások, s ezáltal a sajtó is a csoportok közötti különbségekre fókuszál és elhanyagolja a hasonlóságokat, ezáltal felnagyítja a különbségek érzékelt mértékét a csoportok között, amivel tovább erősíti a sztereotípiákat. Ezt Julie A. Nelson egy 2017-ben megjelent könyvében részletesen is bemutatta.

Kritizálni könnyű, de hogyan lehet ebből kilépni? Julie A. Nelson válasza többek között: a hasonlóságindex. A hasonlóságindex (angol neve és rövidítése: Index of Similarity - IS) a két eloszlás közötti átfedés mértékének könnyen kiszámítható és érthető mértéke. Részleteket Julie A. Nelson blogjában lehet olvasni, itt csak egy, a blogjából kiemelt példán mutatom be a hasonlóságindex használatát.

Egy példa a hasonlóságindex használatára

Tegyük fel, hogy megkérdezünk ugyanannyi férfit és nőt arról, hogy szeretnek-e táncolni vagy sem. Tegyük fel, hogy a nők 70%-a, míg a férfiak csak 40%-a válaszolja azt, hogy „Igen.”. Mivel a 70% nem egyenlő a 40%-kal, le lehet vonni azt a következtetést, hogy „A nők jobban szeretnek táncolni, mint a férfiak”. De vajon van hasonlóság a férfiak és nők táncoláshoz való hozzáállásában? A válasz: igen!

A hasonlóságindex (IS) a két eloszlás közötti átfedés mértékét méri, vagyis az egyik csoport azon tagjainak arányát, akiknek a viselkedése megegyezik a másik csoport tagjainak viselkedésével. Az IS értéke 0%, ha az eloszlások egyáltalán nem fedik egymást, és 100%, ha az eloszlások teljesen azonosak. Ezen szélsőséges értékek között a különbség és a hasonlóság a két csoport között egyszerre jelen van.

Visszatérve a példánkra, ha a nők 70%-a szeret táncolni, ez azt jelenti, hogy a fennmaradó 30% nem. Ez utóbbi nők könnyen párosíthatók a megfelelő férfiakkal. Hasonlóképpen, a táncolni szerető férfiak 40%-a könnyen párosítható a szintén táncolni szerető nőkkel. Összességében az átfedés a két eloszlás között, azaz az IS, 70%. A különbség mértéke a fennmaradó 30%. Kijelenthetjük, hogy ez a két csoport inkább hasonlít, mint különbözik. 

Ha egy kutató egyszerűen azt állítja, hogy „A nők jobban szeretnek táncolni, mint a férfiak”, anélkül, hogy a hasonlóságot is megnevezné, félreértések merülhetnek fel. Hiszen ebből a mondatból arra következtethetnénk, hogy a két csoport teljes mértékben különbözik, azaz a hasonlóságindex = 0%. Ez a „Mars kontra Vénusz” nézethez vezethet (John Gray: A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek - című könyve alapján), azaz azt hihetnénk, hogy a férfiak és a nők annyira különbözőek, hogy már-már más bolygón laknak. Pedig azt, hogy két csoport különbözik, bármikor kijelenthetjük, amennyiben a hasonlóságindex ≠ 100%. Azaz, amikor csoportok közötti különbségekről beszélünk, akkor gyakran a "Mars kontra Vénusz" helyett inkább az "Észak-Dakota kontra Dél-Dakota"* kifejezés van közelebb az igazsághoz: ugyan van némi különbség a két csoport között, de inkább hasonlítanak, mint különböznek. 

A hasonlóságindex haszna

Mivel az agyunk egyébként is könnyen kategorizál és sztereotipizál, ha senki nem hívja fel a figyelmünket a csoportok közötti hasonlóságra, hajlamosak vagyunk a ténylegesen létező különbséget rendkívüli mértékben felnagyítani. Ennek, azaz a hasonlóság elhallgatásának a valós életben rendkívül káros következményei lehetnek. Csak egy példa: a kockázatvállalás nemek közötti különbségeit vizsgáló kutatók rendre azt állították, hogy a nemek között "alapvető különbségeket" találtak (s kutatások, döntések születtek ez alapján) – miközben az ugyanazon adatok alapján számított hasonlóságindex gyakran meghaladta a 90%-ot. S szerintem hasonló okokra vezethető vissza az, hogy néhány olvasóm annyit tudva rólam, hogy nőből vagyok és nyertem egy matekversenyt, azt tanácsolta, hogy fogadjam el, hogy nőként nem lehet a matekhoz tehetségem, azt gondolván, hogy alapvető különbségek vannak a nemek között, ami jobban meghatározza, hogy mihez érthetek, mint egy tanulmányi versenyen elért eredmény.

Talán, ha a különbségek megemlítése mellett megemlítenénk a hasonlóságot is, akkor kevésbé vezetnénk félre az embereket, s nem kreálnánk szakadékot olyan csoportok közé, amelyek között egyébként nem volt, hiszen jól tudjuk, hogyha az emberek bizonyos dolgokat valóságosnak tekintenek, akkor ezek, következményeiket tekintve, valóságosak lesznek, másként fogalmazva: a társadalomtudományok képesek arra, hogy megváltoztassák a társadalmi valóságot oly módon, hogy hatással vannak az emberek nézeteire. Persze jobban hangzik az, hogy "alapvető különbséget találtunk két csoport között", mint az, hogy "alapvető különbséget találtunk két csoport között, aminek a hasonlóságindexe 90%", de csak ez utóbbi nem félrevezető.

Amíg a sajtó és a tudomány nem alkalmazkodik az új rendszerhez, addig nekünk, olvasóknak marad a feladat, hogy amikor csoportok közötti különbségekről olvasunk, akkor a hasonlóságindexet is odagondoljuk, s amennyiben tudjuk, ellenőrizzük az értékét az elérhető adatok alapján. Persze csak akkor, ha kíváncsiak vagyunk a valóságra.

 

* Próbáltam jobb, magyarosabb példát találni, de nem sikerült. Ha valakinek van ötlete, kommentben szívesen várom!

Gyorstalpaló a statisztikák helyes értelmezéséhez

Egy hónappal ezelőtti bejegyzésem kommentelői közül sokan megpróbálták elmagyarázni, miért is logikus/hatékony a neme alapján eldönteni valakiről, hogy van-e matektehetsége, s hogy ennek semmi köze az előítéletekhez, hanem nekem kéne megtanulnom elfogadni, hogy nőként mihez van tehetségem. Az a konkrét infó a blogbejegyzésben, hogy nyertem egy matekversenyt (persze életem során többet is, de a posztban csak arról az egyről volt szó), abszolút nem volt zavaró tényező a számukra.

Elgondolkodtam, hogy vajon mi okozta kommentelőim logikai hibáját, s arra jutottam, hogy nem egy, hanem három jól szétválasztható ok lehet a háttérben:

  1. a statisztikák jelentésének félreértelmezése
  2. a tudomány és a hírközlés is a társadalmi csoportok különbözőségeire koncentrál
  3. pszichológiai okok

Így egy három posztos sorozatban ezeket szeretném részletesebben megvizsgálni, abban a reményben, hogy hátha olvasóim innentől ritkábban fogják ezeket a logikai hibákat elkövetni – vagy ha mégis elkövetik, akkor egy egyszerű linkkel el tudom intézni a választ... Mint a címből is kiderült, a mai bejegyzés az első ponttal, a statisztikák jelentésének félreértelmezésével fog foglalkozni. Vágjunk bele!

Statisztikai adatok jelentésének félreértelmezése

Az egyik leggyakrabban felhozott érv amellett, hogy nőként nem lehetek olyan jó matekból, mint egy férfi az az, hogy a férfiak tudományosan bizonyítottan jobbak matekból genetikai szinten. Ez a feltételezés tudományosan bizonyítottan nem igaz.

Erre logikusnak tűnik az a válasz, hogy lehet, hogy tudományosan nem igaz, de tapasztalati úton lehet látni, hogy a férfiak valami miatt mégiscsak jobbak matekból, hiszen a matematikusok között több a férfi, mint a nő. Ezt a megfigyelést nem vitatom, csakhogy a kérdés ekkor az, hogy mi ennek az oka? Azt láttuk, hogy a bemenet ugyanaz, azaz nincs különbség a nemek között a tehetségben. Az azonban, hogy valakiből matematikus váljon, egy hosszú folyamat, aminek a sikerességét sok külső tényező is befolyásolja. Egy ilyen tényezőt a bejegyzésem alatt is láthattunk: sokan látatlanul, csak annyit tudva rólam, hogy nyertem egy matekversenyt s nőből vagyok, azt tanácsolják, hogy inkább ne matekkal foglalkozzak, hanem olyan dologgal, amihez értek. Ugyanis úgy gondolják, hogy a nemem pontosabban előrejelzi, hogy mihez értek, érthetek, mint az, hogy miből nyertem tanulmányi versenyt (kb 1500 diák közül lettem az első). 

Tehát az, hogy kevesebb női matematikus van, nem azt bizonyítja, hogy a nőknek kevesebb tehetségük lenne, hanem azt, hogy a matematikussá válás folyamata külső tényezők miatt nemtől függ.

A "statisztikailag szignifikáns" félreértelmezése

De vajon ha igaz lenne az, hogy van némi statisztikailag jelentős különbség a férfiak és nők matektehetsége között, az vajon azt jelentené-e, hogy egy nő nem lehet jobb matekból mint egy férfi? A válasz röviden: nem. Hosszan pedig lásd alább, a végén egy összefoglaló táblázattal.

Példaként legyen a hírekben olvasott mondatunk: az A csoport statisztikailag szignifikánsan* (=jelentősen) magasabb, mint a B csoport. Mit jelent ez? Vannak, akik ezt úgy értelmezik, hogy az A csoport statisztikailag szignifikánsan (=jelentősen) magasabb, mint a B csoport. Csakhogy az a szó, hogy "statisztikailag" megváltoztatja a mondat jelentését.

Az "A csoport statisztikailag szignifikánsan magasabb, mint a B csoport." jelentése: megbízhatóan kimutatható magasságbeli különbség az A és a B csoport között. Például ilyen lehet, hogy az egyik ember-csoport átlaga fél cm-rel magasabb a másik csoportnál. Tehát attól még, hogy az eltérés mértéke nem jelentős, lehet megbízhatóan kimutatható.

Az "A csoport statisztikailag szignifikánsan magasabb, mint a B csoport." jelentése: jelentős a magasságbeli különbség az A és B csoport között. Itt persze mindenki eldöntheti, hogy mi a jelentős, szerintem 30 cm már az, tehát ha az egyik ember-csoport-átlaga 30 cm-rel magasabb a másik csoporténál. Pl legyenek a B csoportban 120-180 cm magas emberek, az A csoportban pedig 150-210 cm magas emberek (a csoportokon belül egyenletesen elosztva). 

S sokan még egy lépéssel továbbmennek, s a következőképpen értelmezik a kiindulási mondatot: "Aki az A csoporthoz tartozik, az jelentősen magasabb, mint aki a B csoporthoz tartozik.", ennek a mondatnak a jelentése: az A csoport minden egyes tagja jelentősen magasabb, mint a B csoport bármely tagja. Erre egy példa: A csoport: 195-210 cm magas emberek, B csoport: 150-165 cm magas emberek

Ez utóbbiból logikusan le lehet vonni azt a következtetést, hogy amennyiben tudom valakiről, hogy az A csoportba tartozik, akkor meg tudom mondani, hogy az illető az adott tulajdonsággal rendelkezik egy B csoportba tartozóhoz képest, jelen esetben: jelentősen, legalább 30 cm-rel magasabb. A gond ott van, hogy sokan ezt a következtetést már az első mondatot olvasva is levonják, aminek azonban semmi köze ehhez, hiszen a különbség lehet elhanyagolható, ám megbízhatóan kimutatható, illetve hiába van nagy különbség a csoportok átlaga között, attól még lehet nagy átfedés a tagjaik között (lásd a 150-180 cm-es embereket a második példámban).

A fentebbiek táblázatos formában:

Mit tudunk megállapítani az adott mondatok alapján?
Jelentős a különbség a csoportok között? A különbség igaz a tagok szintjén is?
Az A csoport statisztikailag szignifikánsan magasabb, mint a csoport. Nem tudjuk. Nem tudjuk.
Az A csoport szignifikánsan magasabb, mint a B csoport. Igen. Nem tudjuk.
Az A csoport minden egyes tagja jelentősen magasabb, mint a B csoport bármely tagja. Igen. Igen.

 

Azaz a három mondat nagyon más tartalommal bír.

Mit tegyünk, hogy jól értsük a statisztikákat?

Egyszerű: kezeljük őket a helyükön, s amikor olvassuk őket, emlékeztessük magunkat arra, hogy a statisztikai adatok pontosan azt jelentik, amit, s nem többet (pl: kevés női matematikus ≠ nők rosszak matekból), illetve statisztikailag szignifikáns nem jelenti azt, hogy szignifikáns, s pláne nem jelent semmi biztosat egy adott emberre nézve.

Azaz, ha egy adott emberről szeretnénk valamit megtudni, akkor az egyetlen járható út az illető megismerése. Ez persze idő és erőforrásigényes, de más, hatékonyabb út, bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy van, nincs.

 

 

* Itt előjön, hogy már ennek a kifejezésnek a definíciója sem egyértelmű. Így annak is külön irodalma van, hogy mi a "statisztikailag szignifikáns", s hogyan lehet ennek a definíciójával játszani, illetve milyen hibákat (többek között elkerülhető halálokat) okoz, amikor szakértők, döntéshozók értelmezik félre a jelentését. Itt egy angol nyelvű képregény itt pedig egy könyv az érdeklődőknek.

Miért vette sok vezető félvállról a vírus veszélyét?

ez a poszt két lehetséges okot mutat be, személyeskedés nélkül

Mostanság sokan kérdezik (maguktól és a világtól), hogy döntéshozóink, vezetőink miért nem reagáltak korábban a vírus veszélyére. Az általam eddig olvasott válaszok három kategóriába sorolhatók: a: ezt senki nem látta előre, könnyű utána okosnak lenni, b: vezetőink teszetoszák, c: döntéshozóinkat a pórnép nem érdekli. Azaz vagy nem lehetett előre látni, vagy a vezetőink emberi silánysága okozta a gondot. Szerintem azonban máshol érdemes a választ keresni.

Amikor kb egy hónappal ezelőtt vezető beosztású ismerőseimmel* beszélgetve előjött, hogy érdemes lenne-e a koronavírussal kapcsolatban megelőző intézkedéseket tenni (akár egyéni, akár társadalmi szinten), vérmérsékletüktől és személyes kapcsolatunktól függően vagy direktben tudatták velem értelmi fogyatékosságomat vagy csak utaltak rá, hogy bolhából elefántot csinálok. Én pedig felelőtlennek és csőlátásúaknak tartottam őket, akik nem látják a valósan a veszélyt, s elgondolkodtam, hogy hogyhogy ilyenek a vezetőink,* mikor egy vezetőtől pont azt várja az ember, hogy felelősségteljesen és előrelátóan gondolkodjon. Erre a kérdésre egészen addig, amíg nem olvastam az Index cikkét, ami a bizonytalansággal való megküzdésünk nehézségeiről ír, nem találtam a választ, mert ugyan Julie A. Nelson Az emberarcú közgazdaságtan című könyve, ami a közgazdaságtan helytelen egyszerűsítéseire hívja fel a figyelmet is segít ennek a megértésében, de nem ad teljes képet.

A felelőtlenség szükségessége, avagy a vezetői lét stresszes

Az Index cikkéből megérthetjük, hogy a bizonytalanság szorongást idéz elő az emberben, amitől nő a bizonytalanság érzete, s máris kész az öngerjesztő folyamat. Hogy ennek mi köze a vezetőkhöz?

Vezetőként könnyen elkezdhetünk szorongani, hiszen gyakran kell felelősségteljes döntéseket hoznunk úgy, hogy nem lehetünk biztosak a döntésünk helyességében, s mivel gyakran bármilyen döntés jobb, mint a munkatársainkat, ügyfeleinket bizonytalanságban hagyni, így meg kell hoznunk őket.

Ehhez még hozzájön az is, hogy vezetői döntéseinkről sokan tudnak, döntéseink nagy része igazi döntés, azaz van játékterünk. Ez táptalajat szolgáltat a "mi lett volna, ha" gondolatoknak, nemcsak saját magunktól, hanem másoktól is, kritika formájában. Amikor az ember kritikát kap (akkor is, ha elhallgattatja őket), könnyen érezhet fenyegetettséget, ami megintcsak szorongáshoz vezethet, amitől nő a bizonytalanság érzete... lásd két bekezdéssel feljebb.

Azaz abból lehet igazán sikeres vezető, akit az ilyen, a vezetői életben mindennapos helyzetek nem akasztanak ki túlságosan, akik kevésbé reagálnak rájuk, akik kevésbé szoronganak. Ami azt is jelentheti, hogy kevésbé veszik komolyan a veszélyt, kockázatot, fenyegetettséget, mint az átlagember, azaz felelőtlenebbek. (van más megoldás is, csak az nehezebb, sok-sok önismeretet és rálátást igényel) Vagy mert így születtek, vagy mert önvédelemből megtanulták ezt a reakciót. 

Összefoglalva: a felelős vezetői munka jellege, a vezetőket körülvevő légkör felelőtlenebbé teheti a vezetőket.

Túlzott egyszerűsítésből eredő csőlátás

A vezetőinktől gyakran azt várjuk, hogy hitelesnek tűnjenek, hogy elhiggyük, hogy megbízhatunk a tudásukban. Ezt legegyszerűbb akkor sugározni, ha az ember biztos a tudásában. Hogy lehet valaki biztos a tudásában, a döntésében egy ilyen előreláthatatlan és komplex világban? Hát úgy, hogy egyszerűsít, s hisz az egyszerűsítésében.

Például sok vezető azt nézi, milyen hatása van a döntéseinek a cég azonnal anyagi megbecsültségére. Így csak egy mérőszámot kell figyelnie, s arra koncentrálnia. Csakhogy gyakran elfeledkeznek arról, hogy a világ ennél sokkal összetettebb, s nem csak a ma számít, hanem a holnap is, illetve nem mindent mér a pénz. Ezzel a témával kapcsolatban Lynn Stout könyvét ajánlom olvasásra.

A világ, a folyamatok túlzott leegyszerűsítése miatt lehet az, hogy sok-sok vezető nem jól mérte fel, hogy mit jelent ha egy olyan vírus, aminek 1-2 hét az inkubációs ideje, mérhetően jelen van az adott országban. Egyszerűsítettek, kiszámolták, hogyha pl 100 megbetegedés van egy 20 milliós országban, akkor az azt jelenti, hogy 1:200 000-hez a valószínűsége, hogy az adott országban valaki beteg, azaz a gond elhanyagolható, más szóval: ennél nagyobb gondja is van az adott országnak. Egy ilyen számítás sok sebtől vérzik (pl: a megbetegedések száma nem egyenlő a bizonyított megbetegedések számával, vagy hogy létezik egy olyan dolog, amit inkubációs időnek hívnak), a legnagyobbat talán mégis ott hibázták, hogy nem gondoltak abba bele, hogy a vírus exponenciálisan terjed, s így minél hamarabb szorítjuk korlátok közé, annál egyszerűbb ezt megtenni, annál hatékonyabbak lesznek az intézkedéseink, ráadásul annál kevesebb embert tettünk ki a vírusnak. Ennek itt egy szemléletes magyarázata, ami azt (is) mutatja, hogy minél előbb szakítja meg valaki a láncolatot, annál nagyobb a hatása. 

Összefoglalva: az egyszerűsítések ugyan gyakran segítenek abban, hogy az ember magabiztosabban döntsön s így megbízhatóbbnak tűnjön, ezáltal a vezetői megítélése jobb legyen, azonban ennek az eszköznek az a nagy hátulütője, hogy csak korlátozottan működik.

Azaz a címben feltett kérdésre a válasz röviden az, hogy a vezetői feladatokkal járó stressz illetve a vezetőink kiválasztása során alkalmazott módszerek is eredményezhetik azt, hogy a vezetőink hajlamosabbak félvállról venni egy ilyen veszélyt, mint az átlagember.  

 

 

* A vezetők, akikről szó van, nagy megbecsültségnek örvendenek, évek óta vezetnek, s nem magyarok.

Miért keresnek a létfontosságú szakmákban dolgozók kevesebbet?

Most, a koronavírus idején látjuk, hogy pont azok munkája nélkülözhetetlen, akiket legkevésbé fizetünk meg, pl. takarítók, ápolók, tanárok. Régóta érdekelt, hogy hogyan alakult ki, hogy ugyanolyan szintű képzettséggel rendelkező emberek más órabért kapnak, attól függően, hogy melyik szakmában helyezkednek el. S pláne az, hogy a létfontosságú szakmákban dolgozók miért keresnek a többiekhez képest kevesebbet?

Például az ápolók, a tanárok, a takarítók, azaz azok, akiknek a hiányát azonnal megéreznénk, szinte éhbérért dolgoznak, miközben mások hasonló végzettséggel vígan éldegélnek. Gondoljunk csak arra, hogy pl elvégezni az egyetem matek-fizika tanári szakát nem kíván kifejezetten más kaliberű erőfeszítést, tehetséget, mint valamilyen mérnöki szakot, mégis nagy a tanárok ill. mérnökök fizetésének különbsége. Abba, hogy kin van több felelősség, azon, akinek a számításait mások is ellenőrzik, felnőttekkel dolgozik, vagy azon, aki 20-30 gyereket egyszerre tanít egyedül, most nem mennék bele, ez a poszt másról szól. Arról, hogy vajon mi az oka annak, hogy a létfontosságú szakmákban dolgozók keveset keresnek.

Íme néhány lehetséges ok:

Kereslet-kínálat törvénye

A kialakult bérkülönbséget gyakran magyarázzák a kereslet-kínálat törvényével. Ezt részlegesen el tudom fogadni, mármint hogy ha munkaerőhiány van egy adott munkakörben, akkor annak fizetésnövelő hatása van az adott szakmán belül, de azzal már nem értek egyet, hogy ezzel a szakmák közötti bérezési különbséget is meg lehetne magyarázni. Ugyanis, ha egy adott országban a munkakör általában alacsony bérezésű, akkor a munkaerőhiány miatti esetleges emelések után is az marad, csak kevésbé. Azért egy adott országban, mert tapasztalatom szerint egy-egy munkakör relatív anyagi megbecsülése gyakran változik országonként.

Történelmi okok

Ugyanaz az ok, ami az országok közötti különbséget is nagyban megmagyarázza, részleges magyarázatot ad az általános tendenciára is, ugyanis a bérek alakulása nagyban függ a történelmünktől. Ezt nagyon szépen megvilágítja Julie A. Nelson Az emberarcú közgazdaságtan című könyve, amiről itt olvasható egy összefoglaló blogbejegyzés. A blogbejegyzésből idézek:

A már idézett viktoriánus korban a gondozási munka nem piaci munkának számított, mert vagy családi körben végezték, vagy szegénységi fogadalmat tett apácák, illetve olyan fiatal nők látták el, akik a betegápolást ideiglenes tevékenységnek tekintették addig, amíg férjhez nem mentek. 

Azaz azok, akik gondozási munkát láttak el,* alacsony bérrel is beérték, hiszen nem kellett ugyanolyan életszínvonalat biztosítaniuk a bérükből, mint azoknak, akik más jellegű munkát végeztek. Így kialakult, hogy az ápolói, tanári bérek alacsonyak. Azóta ugyan átalakult ennek az ágazatnak a szerkezete, azonban az alacsony bérezés megmaradt.

Aki gondoskodást igénylő munkát végez, ne a pénzért tegye

Megint Kolozsi Pál Péter blogposztjából idézek:

gondoskodás-ápolás és a piaci működés ellentétére továbbra is sokan fogékonyak: jellemzően nem akarjuk, hogy olyan emberek végezzék el ezeket a munkákat, akik csak a saját fizetésükre gondolnak, azt szeretnénk, hogy az ápolók valamiért szeressék azt, akivel foglalkoznak. Ez persze jogos elvárás lehet, de a pénzügyi aspektus megvetése odáig fajult, hogy még 2005-ben is megjelent olyan cikk Anthony Heyes közgazdász tollából, ami azt járta körül, hogy „miért jó nővér a rosszul fizetett nővér”, hiszen a magas jövedelem olyan embereket vonzana, akik a munkát csak „a pénzért” látnák el.

Ez az ellentmondás természetesen nem valós, hiszen egyfelől régen rossz annak a cégnek, akinek a vezetője csak a pénzért vezeti az adott céget, másfelől az ápolónak is ennie kell, s esetleg vannak hozzátartozói, családtagjai, akikért szintén felelősséggel tartozik. Most sokan megtapasztalhatjuk milyen bizonytalanságban élni, ez hogy hat a gondolkodásunkra, a gondolatainkra – biztos hogy azt szeretnénk, hogy a tanáraink, ápolóink folyamatosan ilyen bizonytalanságban éljenek és dolgozzanak? Nem hiszem, hogy ettől jobban végeznék a munkájukat, sőt.

Nehezített érdekérvényesítés

Az érdekérvényesítés egyik módja, a sztrájk, rendkívül nehezített terep a létfontosságú szakmákban dolgozóknak: egy ápoló nem hagyhatja magára az ápolásra szorulót, egy tűzoltó nem hagyhatja cserben a rászorulókat. Így, ha mégis sztrájkolnak a jobb munkakörülményekért, akkor nemcsak azt lehet rájuk fogni, hogy nem is igazán elhivatottak, hanem azt is, hogyha a sztrájk alatt meg lehetett oldani az ellátást, akkor nem is olyan rosszak a körülmények, van még buffer a rendszerben. Ha belegondolunk, egyik sem igaz, de első ránézésre hihetőnek tűnhetnek az érvek, s nincs mindenkinek ideje végiggondolni őket.

Munkával való elégedettség

Most rátérek egy másik szemszögre: a munkának ugyanis nemcsak anyagi vonzata van, hanem eltöltheti az embert elégedettséggel is (lásd: a jól végzett munka öröme). S bizony, ahogy ezt a Hector utazása, avagy a boldogság nyomában című könyvben is olvashatjuk: azok, akik létfontosságú szakmában dolgoznak, folyamatosan tapasztalják munkájuk fontosságát, eredményét, s ezáltal elégedettebbek a munkájukkal. Viszont azok, akiknek a munkája nem ilyen létszükséglet, vagy csak nem kapnak azonnali visszajelzést (pl cégvezető), azoknak leginkább csak a fizetés marad, mint a munkával töltött idejük, energiájuk kompenzációja. Azaz ez utóbbiak esetén azért a lelkiismeretfurdalásért fizetünk, amit az adott ember érez, amikor belegondol, hogy ő esetleg nem kifejezetten hasznos része a társadalomnak.

Ez a meglátás amiatt is elgondolkodtató, mert ha valaki úgy érzi, hogy a munkája nem hasznos, akkor talán jobb lenne a világnak, ha nem is csinálná, hiszen a haszontalan munka is igényel erőforrást, s jelenleg túl sok erőforrást használunk (lásd: globális felmelegedés). Ő maga pedig mással is foglalkozhatna, esetleg valami olyannal, amit hasznosnak ítél.

Jó-e ez a bérezési rendszer a társadalmunknak?

Összefoglalva a létfontosságú szakmákban dolgozók azért keresnek kevesebbet, mert:

  • történelmileg így alakult
  • azt hisszük, hogy a (túl) jól megfizetett ember nem feltétlen elhivatott
  • nehezen tudnak felszólalni saját érdekükben
  • fontos a munkájuk

Ezeket végiggondolva a válasz az alcímbeli kérdésre egyértelmű: nem. Akkor milyen rendszer lenne jobb?

Először is egy olyan, ahol minden dolgozónak elég bevétele van, hogy ne kelljen a létbizonytalanság miatt félnie. Másrészt az sem jó, ha az illető csak a pénzért végzi a munkáját, hiszen akkor nem elhivatott, s annak is nagy a valószínűsége, hogy felesleges munkát végez. Azaz logikailag jobb lecsökkenteni a bérkülönbséget a minimálisra. Viszont az sem jó, ha valaki csak azért dolgozik, mert különben ellehetetlenül, hiszen akkor egyfelől ki tudja mennyire elhivatott, mennyire végzi jól a munkáját, másfelől ha nem hisz a munkája hasznosságában, akkor visszajutunk oda, hogy a munka valószínűleg felesleges. Azaz mindenki, függetlenül attól, hogy dolgozik-e, kapjon elég jövedelmet, hogy ne kelljen a létbizonytalanságtól tartania.

Bár nem ezzel a szándékkal kezdtem neki a blogposztnak, de a fenti gondolatmenetből logikusan következik, hogy egy, a feltétel nélküli alapjövedelemre épülő rendszer lenne a megfelelő rendszer.

 

* Ugyanis más elhelyezkedési lehetőségük akkoriban nem volt.

Az emberek 10%-ának tényleg nincs előítélete a nőkkel szemben?

Őszintén meglepődtem azon, hogy az ENSZ tanulmánya alapján az emberek 10%-ának semmilyen előítélete sincs a nőkkel szemben a politika, gazdaság, oktatás és erőszak terén. Nekem nagyon más a tapasztalatom.

Gondolkodtam, hogy mi lehet az oka annak, hogy a statisztika mást mutat, mint amit magam körül látok, tapasztalok. Talán a világátlagnál előítéletesebb helyeken éltem volna eddig? Nem hiszem. Akkor csak a rosszra emlékeznék? Ebben már lehet valami, bár még ezt belekalkulálva sem érzem a 10%-ot helyénvalónak.

Aztán végiggondoltam, hogy ezt a különbséget a tapasztalat és a statisztika között az is okozhatja, hogy azok nagy része, akiknek nincsenek előítéleteik, a szemszögükből egyenlőként kezelnek: úgy, mintha nekem is ugyanazokon az akadályokon kéne átbukdácsolnom, mint másoknak. Hiszen nekik nincsenek előítéleteik, mindenkit egyformán ítélnek meg. Csakhogy ennek az az eredménye, hogy ők sem bánnak velem igazságosan.

Hogy mit értek ez alatt, egy történettel szeretném szemléltetni.

***

12 éves voltam, amikor életemben először részt vettem egy matekversenyen. Sajnos nem sikerült minden feladatot megoldanom, de így is kétszer annyi pontot szereztem, mint a második helyezett, így meghívót kaptam az önkormányzat által rendezett díjkiosztóra.

Hogy a díjkiosztó zökkenőmentesen menjen, egy adott időpontban megkérték a matekverseny helyezettjeit, hogy menjenek előre, hogy ezáltal a megfelelő időben gyorsan fel tudjanak menni a pódiumra. Mivel én is díjazott voltam, megpróbáltam előre menni, de néhány felnőtt elállta az utamat, jelezve, hogy most a matekverseny díjkiosztója következik, ami nyilván nem érint engem. Hiába mondtam, hogy de, csak kedvesen megmosolyogtak, s mondták, hogy legközelebb jobb mesét találjak ki, ha előre szeretnék tolakodni. Így megpróbáltam másik irányból előre menni, de ott sem sikerült: biztosak voltak benne, hogy eltévedtem, s hogy segítsenek, s megkíméljenek, elzárták az utam.

Csak akkor engedtek tovább, amikor név szerint szólítottak, s egyértelművé vált, hogy egy lányt várnak, aki viszont nem érkezik, így az engem blokkolók elhitték nekem, hogy talán én lehetek az. Persze időbe telt, mire sikerült előre mennem, így mindenkinek várnia kellett miattam, az egész díjkiosztó alatt én voltam az egyetlen, aki galibát, csúszást okozott. Erre természetesen a díjkiosztást vezető ember is tett egy epés megjegyzést, s miközben vártak az érkezésemre, elismételte, hogy amikor a díjazottakat kérik, hogy menjenek előre, akkor ezt tegyék meg, velem pedig úgy beszélt, mintha gond lett volna az értelmemmel, hogy ezt az egyszerű kérést sem tudtam teljesíteni.

Az eredmény: ahelyett, hogy büszkén vettem volna át a jól megérdemelt díjamat, csak a megalázottságra emlékszem.

***

Persze mindenkit megértek a történetben: akik nem akartak továbbengedni, azok csak meg akartak védeni, illetve nem feltételezték, hogy bármi közöm lett volna a matekhoz; a díjátadást vezető pedig csak azt látta, hogy én nem voltam ott a helyemen, míg mindenki más igen, s mivel mindenkinek ugyanazon a termen kellett áthaladnia, feltételezhette, hogy a gond az én képességeimmel volt, arra nem gondolt, hogy bár a közeg ugyanaz volt, máshogy viszonyult hozzánk: a többieket előre engedték, míg engem nem.

A történetben leginkább a díjátadást vezető viselkedésére szeretném felhívni a figyelmet: ő lehet, hogy semmilyen előítélettel nem rendelkezett, de mégis igazságtalanul hibáztatott engem a kialakult helyzetért, hiszen nem vette figyelembe, hogy a közönség előítélete miatt nekem más akadályokon kellett átjutnom, mint a többi díjazottnak. A viselkedése miatt hozzájárulhatott az előítéletesség növekedéséhez.

Ez a történet arra is jó példa, hogy miért érzem azt, hogy az emberek sokkal több, mint 90%-a rendelkezik negatív előítélettel a nőkkel szemben: ugyanis ha egy csoportban csak egy ember is előítéletesen viselkedik, s a többiek ezt nem veszik észre, akkor azt én úgy érzékelem, hogy a csoport tagjai mind előítéletesek, holott ez nem feltétlenül igaz.

Mindenesetre nekem erőt ad, hogy az emberek 10%-ának nincs semmilyen negatív előítélete a nőkkel szemben a politika, gazdaság, oktatás és erőszak terén – azaz az emberek 10%-a ellent tudott állni a társadalmi nyomásnak, s úgy gondolja, hogy egy ember a nemétől függetlenül: ember. Viszont amire érdemes figyelni, hogy ez a 10% is viselkedhet diszkriminatívan, ha nem veszi figyelembe a társadalmi viszonyokat.