Tegnap egy beszélgetésben megint előjött, hogy a kelet-európaiak rasszisták. Na nem így, védendő/cáfolandó állításként, hanem egy mindenki számára ismert tényként. Visszakérdeztem, hogy ezt hogyan mérte ki az illető, mire mondta, hogy érzésre, ugyanis kirívóan sokszor tapasztalja kelet-európai közegben, hogy csodálkozó, a rasszra utaló megjegyzést tesznek (pl. milyen szőke/mandulaszemű az illető). Szerintem azonban ez nem feltétlen rasszizmust jelent, hanem más kultúrát, ahol nem tanulták meg, hogy a különböző kinézetre való rámutatás illetlen lenne, s így őszintébben beszélnek róla.

Végül elgondolkodtam: vajon ha azt szeretnénk, hogy az emberek békében éljenek egymással, melyik hozzáállás a jobb, ha nyugodtan rámutathatunk a különbségekre, s beszélhetünk róluk, vagy ha tiltottként kezeljük ezt? Erre a kérdésre az utolsó bekezdésben fogok válaszolni, előtte pedig bemutatom azokat a főbb tapasztalataimat, amik alapján kialakítottam a véleményemet.

Saját tapasztalatok

Amikor legelőször találkoztam azzal a kijelentéssel, hogy Magyarországon nő a rasszizmus, nem akartam hinni a szememnek, így megkérdeztem egy sötétebb bőrű osztálytársamat, hogy ő tapasztalt-e ilyesmit. A válasza egyértelmű igen volt, s hozzátette, hogy mivel 'csak' évente néhányszor esik meg vele, hogy diszkriminálják, nincs elég adata ezt alátámasztani. Meghökkenve reagáltam: csodálkoztam, hogy tényleg létező dolog a rasszizmus, mert én nem tapasztaltam, nem láttam magam körül, s addig bizony azt hittem, hogy ez valami történelmi dolog, mint a boszorkányégetés vagy az inkvizíció. Az erre adott válaszát soha nem fogom elfelejteni: Hát, nekem sem mondták még soha, hogy szőke nőként nincs helyem a matekosok között. 

Aztán teltek az évek, s meglátogatott Lengyelországban, Németországban és Angliában. Az első országot nagyon élveztük, a másodikban csodálkoztunk: ugyanis hetente többször is beszóltak neki, a svájci-német határon minden alsónadrágját részletesen átvizsgálták, míg nekem csak egy biccentés volt az egész; a harmadikban sokkot kaptunk: naponta többször belekötöttek az utcán, mivel olyan helyen mert sétálni, ahol a fehérek szoktak (furcsálltam is, hogyha a város 10%-a sötétebb bőrű, akkor miért nem látok szinte soha senki sötétebb bőrűt). Amikor ezt helyi barátaimnak megemlítettem, ők meg sem rökönyödtek, hiszen hát tudjuk, hogy vannak rasszisták, s a fehér városrészben nagyobb arányban. Amikor elcsodálkoztam ezen a szegregáción, akkor jött a magyarázat, hogy ez nem jelent semmi diszkriminációt, hiszen ez az eredmény abból is eredhet, ha egy csoport csak kis mértékben kedveli jobban az övéit. Továbbra sem értettem, hiszen 1) miért jelentené az övéi alapból ugyanazt a bőrszínt 2) egy csoport jobban kedvelése miért ne lenne diszkrimináció? 

Mindenesetre ott is ismert volt a kelet-európaiak rasszizmusa. Például a témavezetőm mesélte, hogy szerencsére a fekete bőrű kollégája jól viselte azt a helyzetet, amikor Szibériában járva (ami már Ázsia, de ezt most hagyjuk) az emberek akár az utcán is odamentek hozzá, s megkérdezték, hogy megérinthetik-e a bőrét vagy a haját. A témavezetőm a történet után hozzátette, hogy még mindig szégyelli magát a szibériaiak rasszizmusa miatt. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy szerintem nem rasszizmusról volt szó, hanem sima érdeklődésről, de szerinte így nem viselkedünk.

Szerintem a rasszizmus nem az, ha észrevesszük, elismerjük, hogy egy más bőrszínű embernek más a bőre színe, hanem az, ha olyan tulajdonságokat kapcsolunk össze, amik nem egyértelműen függnek egymástól. Pl. igaz, hogy arányaiban több fekete bőrű ismert futó van, mint más bőrszínű, de ha buszt kell elérni, akkor a jelenlevők közül a leggyorsabban futó embert kérem meg, hogy fusson utána – függetlenül a bőrszínétől. 

Azonban a témavezetőm máshol húzta meg a határt, s szerinte a kedves, tiszteletteli érdeklődés a különbözőség iránt illetlen volt. Az ő hozzáállása szerint a megfelelő viselkedés az lett volna, ha az emberek észre sem veszik, hogy az adott illető valamiben más... Szerintem ez nem hasznos, mert árkot ás, a kommunikációt csökkenti, valamint kellemetlen érzést kelt, amit ugyan az emberek nem mondanak ki, sőt tudják, hogy nem mondhatnak ki, de attól még ott van. 

Később velem is történtek hasonló dolgok Afrikában, Ázsiában, sőt Dél-Amerikában is: helyiek udvariasan néztek, láttam, hogy bátorságot gyűjtenek, majd megkérdezték, hogy megfoghatják-e a hajam, hiszen még soha nem simogattak vékonyszálú, szőke hajat. Ezt mindig egészséges kíváncsiságnak éreztem, s ha időm engedte igent mondtam, hiszen miért is ne. Néha még arra is jutott időnk, hogy hajápolási dolgokról beszéljünk, s tanuljunk ilyen módon is egymástól, egymásról. Mások vagyunk, máshogy nézünk ki, s persze, hogy érdekli azt, aki még ilyet nem látott, nem tapasztalt élőben, hogy milyen.

Ennek hatására egy gyerekkori élményem is új fényben világítódott meg. A nyári szüneteim nagy részét két mindenben (baj)társ barátnőmmel töltöttem, akikkel sokat jártuk az erdőt, például bunkert építettünk, iskolát alapítottunk a kutyusainknak, gyógyteákat főztünk a gyűjtött füvekből, s mindenfelé megfordultunk. Akik a nagyközségben nem ismertek minket névről, azok csak úgy különböztettek meg minket, mint a barna, a cigány és a szőke kislányt. Ez így ment egy darabig, majd hirtelen megváltozott, s lettünk a barna, a ... és a szőke kislány néhány embernek, mert megtanulták, hogy a második szitokszó, s nem illik ilyet mondani. Ezzel kialakult valami furcsa, negatív érzet a meg nem nevezhető társunk körül, amit mindannyian éreztünk, s ami előtte nem volt jelen.

Véleményem

Ezen élmények hatására azt gondolom, hogy nem segít hosszútávon az együttélésben, ha elhallgatunk dolgokat, ha félünk, hogy érdeklődésünkkel megbántjuk a másikat, vagy ha bevezetünk tiltott szavakat. Sőt, ha túlságosan tapintatosak vagyunk s megbélyegezzük, aki nem így viselkedik, azzal egyfelől pont a ki nem mondott rasszizmust erősítjük, másfelől árkot ásunk oda, ahol nem volt. A múlton nem tudok változtatni, de az biztos, hogy nem szeretném, ha a 'szőke' helyett más szót vezetnénk be a hajszínemre, csak azért, mert most sokan szitokszóként használják: ugyanis nem a szóval van gond, hanem adott esetben az intonációval. Így nem a szó betiltása a megoldás, hanem az, ha tisztelettel bánunk egymással, ha megismerjük egymást s rájövünk, hogy a másik ember: ember, a saját történetével, a saját gondolataival, amiket, ha jól közelítünk hozzá, megoszt velünk, s így gazdagabbak lehetünk.