Múlt vasárnap írtam egy posztot, mert kiakasztott az oké, boomerezés jelensége. Azt próbáltam meg benne leírni, hogy megértem (s át is él(t)em) a frusztrációt, amit az okoz, hogy az embert a fiatal kora miatt diszkriminálják s vitában ellehetetlenítik, de ez senkit nem jogosít fel mást, más véleményét az idős kora miatt negligálni. A gond nem azzal van, hogy kinek a véleményét nevettetjük ki, hanem azzal, ha tiszteletlenül bánunk egymással. 

Utána bemutattam, hogy azért is faramuci az oké, boomerezés, mert ezzel pont azt csináljuk, amit a boomer korosztály tett. Ehelyett jobb lenne, ha tanulnánk tőlük, s megkérdeznénk őket, hogy vajon mit miért csináltak, mi vezetett ehhez a nem kívánt helyzethez.

Én így gondoltam arra, amit írtam. A posztot kommentelők egy része azonban teljesen mást olvasott ki belőle, amit először nem értettem, aztán rájöttem, hogy több hibát is elkövettem. Íme néhány közülük.

1. Amiről azt hittem, hogy társadalmilag már elfogadott, nem az. Sokaknak még mindig kérdéses az, hogy vajon a boomer korosztály egy fenntartható rendszert hagy-e az utókorra – amikor majd átadja a vezető szerepét, amit már 30-40 éve betölt. Így ennek kijelentése sokak számára támadásként hatott. 

2. A saját tapasztalatom ilyetén leírása: "50-70 éves pöffeszkedők", "pökhendi, fölényeskedő, lenéző magatartásra" ugyan pontos megfogalmazása a személyes élményeimnek, illetve annak, amit elfogadhatatlannak tartok, azonban vannak, akik ezt általános támadásnak, sértésnek érezték egy korosztállyal szemben. Én nem általánosítottam, ők igen. Fontos kiemelni, hogy amit írok, nem általánosan gondolom, hogy ezzel is jelezzem a szándékom.

3. Woodstockra, a Hairre, a lázadó hangulatra sokan jól emlékeznek, azonban ennek egy másik szemszögből való leírása: "túlzott önhittséggel, gondolkodás nélkül elvetették a régiek tudását és tapasztalatát" már támadásnak hathat. Pedig a kettő szerintem ugyanazt írja le, s a régiek tudásának és tapasztalatának negligálása bizony túlzott önhittséget jelez, bárki is csinálja. Ez számomra egyértelmű, de kiderült, hogy vannak, akik ezt korosztály elleni támadásnak érzékelték.

4. Nem vettem észre, hogy blogolvasóként milyen könnyű összekeverni a helytelenítést a sértegetéssel, s milyen könnyen következtetnek az olvasók arra, hogyha valaki hibázott, attól máris értéktelen lenne. Pedig ezek nagyon különböző dolgokat jelentenek! Gyors gyógyírként arra gondoltam, hogy megpróbálok majd több kapaszkodót adni a szövegeimben az általam célzott értelmezéshez, hosszabb távon talán a megfelelő oktatással lehetne elérni, hogy kevésbé keverjük őket.

Összefoglalva: nagyon tanulságosak és elgondolkodtatók voltak a reakciók (több blogposzthoz is ihletet adtak), innen is köszönöm őket, s remélem segítenek abban, hogy a későbbiekben jobban kommunikáljak.

Hogy elfogadhatatlannak tartom-e azt, hogy szinte lehetetlen vitát nyernem 50-70 éves pöffeszkedők ellen, mert nekik nem kell a kinyilatkoztatásukat érvekkel alátámasztaniuk – nem vitás: igen; s rendkívül zavar, hogy sokáig magamban kerestem a hibát, mert nem értettem meg, hogy oké, kislány. Ha véletlenül mégis nyertem, akkor pedig jött az idősebbek sértettsége, hiszen mégis, hogy merészeltem azt gondolni, hogy csak azért, mert az adott területen fényévekkel több eredményt mutattam fel, én is ringbe szállhatok – vagy ha már ilyen vakmerő voltam, hiszen fiatalság bolondság, hogy képzelhette a bizottság, hogy engem nevez ki? Hiszen a boomereknek járt volna a poszt.

Erre a pökhendi, fölényeskedő, lenéző magatartásra hatékony válasz az oké, boomer, hiszen tömören rámutat az abszurditására. Ugyanakkor nem feltétlen segít a szebb jövő elérésében. Ahogy Dragomán György tárcája is bemutatja, az oké, boomer szókapcsolat lejáratásként viselkedik: a megpecsételt illető bármit is mond, az semmibe vehető már csak az alapján, hogy ő mondja. Azaz ugyanúgy működik, mint (régebben) az oké, kislány. Nem lehet rá érvekkel reagálni, mert az illetőt az ő valójában lehetetlenítették el, nem egy bizonyos gondolatát vagy érvét; a hab a tortán, hogy egy olyan tulajdonsága alapján (kor), amit nem is ő választott. Ez számomra elfogadhatatlan.

Van, aki úgy gondolja, hogy az idősebbek most már befoghatnák, már eleget beszéltek, az eredményt pedig láthatjuk, így egy ilyen bélyeg nem akkora gond. Megértem az eddig elnyomottak dühét, pláne mert én is dühös vagyok, de az igazi változás nem az, ha ezentúl másokat nyomunk el, hanem ha olyan rendszert hozunk létre, amiben nem nyomunk el embereket. Azaz nem befogniuk kell, hanem meg kell tanulniuk tisztelettel és egyenrangúan beszélni, vitázni a többiekkel. S ugyanezt kell nekünk, nem-boomereknek is tennünk. Ha nem szeretnénk a boomerek hibáit megismételni, meg kell értenünk, hogy mit miért csináltak, s kitalálni, hogy hogyan csináljuk jól.

Ami már most látszik, hogy a boomerek rosszul hitték, hogy mindent jobban tudnak, mint az előző korosztály. Így ahelyett, hogy meghallgatták volna őket, tanultak volna a hibáikból, s ezek alapján egy jobb világot építettek volna fel; túlzott önhittséggel, gondolkodás nélkül elvetették a régiek tudását és tapasztalatát, s így vezették a világot ebbe a zsákutcába. Ne legyünk olyanok, mint a boomerek voltak ennyi idősen, ne kövessük el ugyanazokat a hibákat!

Azaz: nincs rendben boomer, hogy a korosztályod felélte a jövőt. Van ötleted, hogy mit és miért szúrtatok el? Mi az, amit most másképp csinálnál, hogy egy jobb világot köszönthessenek a mi gyermekeink, mint mi tettük? Mi volt, ahol szerinted félresiklottak a dolgok az előző évszázadban? Szerinted hogyan tudsz segíteni egy szebb világ építésében?

Egy október 23-ai Dívány cikkben olvashattunk arról, hogy milyen tulajdonságokra van az embernek szüksége ahhoz, hogy fellázadjon az elnyomó rendszer ellen. A jeles nap alkalmából illik a forradalom romantikájáról beszélni, ezt nem vitatom, azonban érdekes módon már a cikkben is megtalálható, hogy bizonyos szempontból miért könnyebb forradalmat csinálni, mint rendszert fenntartani, illetve, hogy minden társadalmi rendszer elnyomó – azaz hiába csinálunk forradalmat egy elnyomó rendszer ellen, az új rendszer is elnyomó lesz, csak esetleg másképp. 

A cikk utolsó mondata (kiemelés tőlem): 

Az elnyomó társadalom elleni küzdelmet viszont nagyban segíti egy olyan jövőkép, amely egyenlőségen, szabadságon és igazságosságon alapszik, valamint az az érzés, ahogy ezeket meg kell védeni, a következményektől függetlenül.

Namost, az egyenlőség, szabadság, igazságosság szép szavak, amikkel nagyon sokan azonosulni tudnak, az ördög itt is, mint oly gyakran, a részletekben rejlik. Az egyenlőség lehet például a lehetőségek vagy a végállapot egyenlősége, a szabadság esetén is kérdés, hogy hol a határ az egyén szabadsága és a közösség szabadsága között, s akkor a legnehezebbről, az igazságosságról még nem is beszéltünk. Pontosan ezekre a kérdésekre kell válaszolnia egy társadalmi berendezkedésnek, lefektetni a szabályokat és betartatni azokat – azaz elnyomni. 

Azok, akik rendszert próbálnak váltani, egyet kell, hogy értsenek abban, hogy az adott helyzet nem megfelelő, illetve nagy vonalakban a célban, azonban a részletekben megbújó különbségek csak a megvalósításkor derülnek ki. Betartatni szabályokat, azaz elnyomniuk nem kell, amíg az új rendszer nem lép a régi helyébe. Ezért is van az, hogy egy sikeres forradalom után gyakran jön a csalódás, a kiábrándulás időszaka.

Ez alapján úgy tűnhet, hogy a békés belenyugvás pártján állok – de nem! Hanem a békés és tartós változtatásén: ha nem tetszik valami a jelenlegi rendszerben, akkor érdemes végiggondolni, hogy mi nem tetszik, milyen megoldás tetszene, s beszélgetni, meghallgatni a többiek véleményét, elmesélni a sajátunkét. Akár kicsiben is: először megpróbálni emberi kapcsolatot kialakítani, aztán felvetni a problémát, megérteni a többiek gondolatait – hiszen simán lehet, hogy bár szerintem egyértelműen igazam van, hogyha tudnám mindazt, amit mások, akkor már másképp látnám a dolgokat. Ilyen nyílt beszélgetésekkel, az érdekek és szükségletek feltárásával és sok-sok kitartással el lehet érni, hogy társadalmilag elfogadottabb szabályok szülessenek, s ezáltal az érzékelt elnyomás kisebb legyen. 

Hogy ez 1956-ban működött-e volna, azt erősen kétlem, de amíg a helyzet nem annyira kiélezett, sokat tehetünk azért, hogy békés és hatékony módon faragjuk olyanná a körülöttünk lévő világot, amilyenben szeretünk élni!

Olvastam egy érdekes bejegyzést a Coach-Co blogon a konfliktusos helyzetekről és azok kezeléséről. Nagy vonalakban egyetértek vele, s alább egy rövid útmutatót adok, hogy vezetőként és egyszerű társasági emberként milyen hozzáállás segített s segít nekem, hogy a harmonikus együttélést, együttműködést elérjük.

Először is, fontos elkülöníteni két helyzetet: ugyanis a konfliktusoknak mi is aktív részesei lehetünk, illetve lehet olyan konfliktus, amiben mi nem veszünk közvetlenül részt, de az életünkre, munkánkra negatív hatással van. Ennek megfelelően a szerepünk is különböző lehet a megoldásukban.

Ha aktív részesei vagyunk a konfliktusnak:

1. Éljük meg az érzéseinket! Amennyiben nem szeretjük a helyzetet, valószínűleg dühösek is vagyunk valaki(k)re: magunkra, a másikra, a világra. Ez érthető emberi reakció, ne féljük kimondani, megélni - egy megélt düh hosszútávon sokkal kevésbé fáj, mint egy elnyomott. Igen, dühösek vagyunk, igen, valamilyen igényünk nincs kielégítve. A kimondást tehetjük közösségben, de ha ennek az esetleges következményeit szeretnénk elkerülni, akkor megtehetjük egyedül is. Ha szóban nem érezzük kényelmesnek, tegyük meg írásban, például kezdhetjük így: dühös vagyok, mert...
2. Képzeljük el a világot az adott konfliktus nélkül! Miután az érzéseinket tisztáztuk, áttérhetünk arra, hogy milyen lenne az a helyzet, amiben jól éreznénk magunkat. Ehhez adjunk magunknak időt, ha lehet, több percet is – ne érzésre, hanem állítsuk be az időzítőt 3 perccel későbbre. Ez idő alatt próbáljuk meg elképzelni, milyen lenne a kellemes, komfortos helyzet. Azt is képzeljük el, hogy hogyan éreznénk magunkat benne. Ha tetszik az eredmény, ezzel a ponttal készen is vagyunk, ha nem, menjünk vissza az első pontra vagy fogadjuk el, hogy az adott pillanatban nem állunk készen a konfliktusos helyzet megszüntetésére.
3. Gondoljuk végig a lehetséges utat, utakat! Ha megvan a cél, gondoljuk végig, hogy mi kellene ahhoz, hogy a jelen valóságából az elképzelt valóságba juthassunk. Mi az, ami a konfliktust okozza, mi az, amit mi meg tudunk tenni a helyzet javítására, s mi az, amire nincs ráhatásunk. Ezek alapján készítsünk tervet, terveket, hogy elérjük a célunkat, esetlegesen a lehetőségek függvényében faragjunk a célunkon. (a biztonság kedvéért érdemes néha leellenőrizni, hogy amiről úgy gondoljuk, hogy nincs ráhatásunk, arra tényleg nincs?) 
4. Valósítsuk meg a terveinket! A megvalósítás során könnyen falakba ütközhetünk, hiszen a valóság sokszor igencsak összetett s változékony, vagy az is lehet, hogy nincs minden érintett olyan állapotban, hogy segítse a konfliktus megoldását. Ilyenkor jó, ha van leírt célunk és tervünk, hiszen van mihez nyúlni, min változtatni a tapasztalatok függvényében.
5. Amikor végeztünk, ünnepeljünk! Ha sikerült megoldani a konfliktust, jó érzéssel gondolhatjuk végig, hogy milyen tetteink következtében honnan hova jutottunk el. Ha nem sikerült, s feladtuk, azt általában lelkileg is nagyon nehéz elfogadni, ezért is érdemes valahogy lezárni, végiggondolni a cselekedeteinket s jelezni a próbálkozásaink végét.

Ha másoknak van konfliktusuk, akkor megpróbálom őket támogatni abban, hogy a fenti lépéseket megtegyék. Eddigi tapasztalatom szerint, ha sikerül, sokkal boldogabb emberek vesznek körül, s ezáltal én is jobban érzem magam a bőrömben, illetve többet is ér el a csapatunk.

Persze velem is megesett, hogy nem voltam olyan állapotban, hogy egyáltalán elkezdjem a pontok megvalósítását, s csak kattogtam. Ezért is írtam le őket, hátha így a megfelelő időben eszembe jut, hogy lehetne másként is.

Beszélgettem ma egy holland ismerősömmel, aki elmondta, hogy mennyire örül, hogy nekik nem kétpártrendszerük van. Miért is? Gondoltam, hogy ez azért előnyös, mert a pártok nem alapozhatják a kampányukat a konkurencia  szidására, hiszen abból tíznél is több van, így kifizetődőbb a pozitív üzenet reklámozása a saját pártjukkal kapcsolatban. Mire azt válaszolta: nemcsak emiatt, hanem mivel soha nem tudhatja egyik párt sem, hogy kivel kell majd koalícióra lépnie, nem tarthat be senkinek sem annyira, hogy a másik ne akarjon vele a későbbiekben együttműködni.

Milyen jó lenne egy ilyen helyzet Magyarországon!

Akkor nem történhetne meg az, ami most, s itt nem a nagypolitikára gondolok, hanem a hétköznapi emberekre. Ugyanis a beszélgetések során gyakran elhangzik, hogy ma Magyarországon nem lehet nem az adott illető oldalán állni. S mindezt anélkül, hogy a beszélő észrevenné, mennyire bezárkózó, kiközösítő, a kommunikációt lezáró kijelentést tett.

Pedig egy ilyen mondat után esély sincs az illető gondolataival kapcsolatban bármilyen kétely megfogalmazására, arról nem is beszélve, hogyha valaki esetleg a másik oldalt támogatja, s a saját indokait megosztaná vele. Kommunikáció nuku, s kész a szakadék.

Holott abból tanulhatunk a legtöbbet, ha megértjük, hogy aki másként gondolkodik, miért teszi azt! Tapasztalatom szerint ilyenkor gyakran kiderül, hogy a másiknak nagyon hasonló az értékrendszere, csak mást élt át, s így másra helyezi a hangsúlyt. Az is lehet, hogy ő többet tud, s mikor én csak egy kis problémát láttam, azt akartam megoldani, közben nem láttam, amit ő, hogy a kis problémát úgy megoldva nagy bajban lennénk. Lásd DDT, azbeszt, fosszilis tüzelőanyagok, bioüzemanyag, stb. - mindegyikük kisebb problémát oldott meg, mint amekkorát okozott.

Tegnap egy sokkal nyugodtabb hangvételű bejegyzésben írtam le némi történelmi előzményt, hogy megértsük a Nobel-békedíj indoklásának hátterét. Abij Ahmed Ali etióp miniszterelnök hivatalosan azért kapta a kitüntetést, mert: "sokat tett a békéért, a nemzetközi együttműködésért, és különösen azért, hogy megoldja a határkonfliktust a szomszédos Eritreával.".

Ez így szép és jó, lehet örülni, béke, nemzetközi együttműködés, határkonfliktus megoldása, végre valaki olyan kapta a Nobel-békedíjat, aki meg is érdemli, gondolhatnánk.

Gondolhatnánk, ha nem néznénk rá a térképre vagy nem tudnánk semmit a két ország történelméről, amiből viszont egyértelmű, hogy Eritrea a kishal és Etiópia a nagyhal. Mivel Nobel-békedíjat kapott az etiópiai miniszterelnök, rögtön az jut az ember eszébe, hogy talán azért, mert végre valaki nem használta ki az erőfölényét. Nagyobbat nem is tévedhetnénk.

Eritrea és Etiópia történelme röviden: mivel Eritrea nem fogadta el, hogy Etiópia teljes mértékben elnyomja őt, fegyvert ragadott, s 30 évig háborúzott a függetlenségéért, majd még két évet néhány területért. Ennek az eredménye egy békemegegyezés lett 2000-ben Algírban. Egészen tavalyig Etiópia ezt nem tartotta be, s olyan várost is a magáénak vallott, ami Eritreáé lett volna. 2018-ban Etiópia úgy döntött, hogy na jó, visszaadja Eritreának azt a várost, ami már régóta járt volna neki. 

Mit csinál az ember, ha visszaadja más tulajdonát, amit évekig jogtalanul használt? Bocsánatot kér, s valamivel kompenzálni próbálja a dolgot.

Mit csinált Etiópia miniszterelnöke? 

Etiópia miniszterelnöke s Eritrea elnöke aláírta a "Béke és Barátság Közös Nyilatkozatát", amelyben kijelentették a feszültségek megszűnését a két ország között és megegyeztek a diplomáciai kapcsolatok helyreállításában; a közvetlen távközlési, közúti és repülési összeköttetések újranyitásában; és hogy megkönnyítik Etiópia számára Massawa és Asseb kikötőinek használatát. 

Magyarul: Etiópia visszaadta Eritreának, ami az övé, s ezért cserébe azt kérte, hogy használhassa Eritrea kikötőit. Ugyanis Etiópiának nincs kikötője! Azaz Etiópia szépen kihasználta az erőfölényét, hogy egy számára nagyon előnyös megállapodást sajtoljon ki.

Ha az iskolában valaki ugyanezt csinálja, azt büntetik - ha a nemzetközi színtéren, azt Nobel-békedíjjal jutalmazzák. 

Persze, mindenki hibázhat egyszer, azonban itt nem erről van szó - arról, hogy hasonló dolgokat Etiópia nem csak Eritreával játszik el, már egy Index-cikk is megjelent. 

Abban reménykedek, hogy azok a felek, akik nem kaptak Nobel-békedíjat, pedig megérdemelnék, elég erősek ahhoz emberileg, hogy megértsék és megértessék az országaikkal, hogy a béke a legfontosabb, s öt ember rossz döntése arról, hogy ez kinek köszönhető, nem lényeges. Ha ezt nem sikerül megtenniük, az igazságtalanság miatt érzett düh tönkreteheti az egyébként is nagyon ingatag békét.

Persze talán a legjobb az lenne, ha Abij Ahmed Ali kifejezné egyet nem értését a döntéssel, s a díjat ténylegesen azok kapnák, akik munkáját el akarták ismerni, azaz: az összes olyan szereplő, aki a békéért dolgozik Etiópiában és Afrika keleti és északkeleti felén - ha ezt a lépést megtenné, akkor ő is teljes joggal közéjük sorolhatná magát.

Ha megnézzük a Nobel-békedíjasok listáját, nehéz nem szkeptikusnak lenni, hiszen már annyiszor sikerült a nem megfelelő embernek odaítélni a díjat. Vajon most is ez a helyzet?

Az Index cikke alapján azért kapta Abij Ahmed Ali a díjat, mert: "sokat tett a békéért, a nemzetközi együttműködésért, és különösen azért, hogy megoldja a határkonfliktust a szomszédos Eritreával."

Hogy néz ki Eritrea szempontjából a konfliktus, ami mára már remélhetőleg nagyrészt a múlté? Erre válaszol Michela Wrong "I didn't do it for you" című könyve. Justin Hill recenziója a munkájáról 2005-ben jelent meg. Alább olvashatók Hill főbb megállapításai, amik érthetővé teszik, hogy milyen konfliktusokkal, sértettségekkel fűtött helyzetből sikerült relatíve békét teremtenie Abij Ahmed Ali etiópiai miniszterelnöknek és Iszajasz Afeverki eritreai elnöknek.

Eritrea 20. századi történelme röviden

1. A 19. század végén a britek felvetették az olaszoknak, hogy mi lenne, ha lenne nekik is birodalmuk és ehhez felajánlották a Vörös-tengeri Massawa-kikötőt. Abban reménykedtek, hogy így az olaszok megakadályozzák, hogy Dzsibutiból továbbterjedjen a francia befolyás.
2. Az olasz gyarmati uralom a helyi vezetők legyilkolását és földjük elkobzását jelentette. Amikor ennek a viselkedésnek híre ment, Ferdinando Martint küldték a helyzet kivizsgálására. A következtetései annál sokkolóbbak, minél jobban ismerjük antikoloniális és liberális beállítottságát, ugyanis ezt írta: "Az egyik rassznak helyettesítenie kell a másikat; vagy ez, vagy a vég, függetlenül attól, hogy tetszik vagy nem, vadásznunk kell az őslakosokat és ösztönözni őket az eltűnésre, [...] az összes módszerrel, amelyet a civilizáció - amit az őslakosok ösztönösen utálnak - nyújthat: géppuska és napi adag tüzes víz."
3. A fasizmus növekedésével a helyzet tovább romlott: Eritrea volt az első ország, amely apartheid-törvénycsomagot fogadott el és Etiópia 1936-os inváziójának indítópultjaként használták.
4. A második világháborúban a britek felszabadították Eritreát és Etiópiát, ami után 1950-ben átadták a két ország kérdését az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Eddig Eritrea története nagy vonalakban ugyanolyan, mint más afrikai kolóniáké. Ám a hidegháború reálpolitikája és az erős amerikai lobbi más irányba terelte, s megpecsételte a sorsát.
5. Etiópia gyarmatosította, amely ország ambivalens módon sokak számára a feketék szabadságának nemzetközi jelképe maradt, miközben a saját kisebbségeit elfogadhatatlan módon alárendelt helyzetbe taszította.
6. Etiópia ugyanúgy alakult ki, mint sok más afrikai ország: egy abesszíniai hadvezér nyugatról kapott puskákkal brutálisan meghódította szomszédait.
7. Eritreát utolsóként adták hozzá az etióp birodalomhoz egy federációs megállapodás alapján, amit az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) szponzorált és garantált.
8. Nem meglepő, hogy Haile Selassie, Etiópia abszolút uralkodója, minden ígéretét megsértette, amit Eritrea fiatal demokráciájának védelme érdekében tett. Nemcsak a Parlamentet szüntette meg, hanem megszüntette az oktatást minden nyelven a törzsi nyelvén kívül. Válaszul az eritreaiak fegyvert fogtak, s elkezdődött egy 30 éves háború.
9. Érdekes megjegyezni, hogy míg az etiópiai éhínségről szinte mindenki hallott, az eritreairól szinte senki. De egyáltalán, mitől alakult ki az éhínség? A nagy hírverés, a popkoncertek során senki sem említette, hogy az éhínséget nagyrészt Mengistu Haile Mariam brutális diktatúrája okozta. Mengistu blokkolta az élelmiszerek kiosztását olyan területeken, amelyeket politikailag gyanúsnak tartott. Ahelyett, hogy az éhezőknek adta volna a nyugatról érkező élelmiszer-segélyeket, azokat fegyverekért cserébe szovjet hajókra rakták át Massawa dokkjain. 
10. Végül 1993-ban népszavazás útján Eritrea elnyerte függetlenségét.

A nemzetközi szervezetek sara

Felmerül a kérdés: ilyen szörnyű helyzetben az eritreiak miért nem hívtak segítségül más országokat?

Az eritreiak sokszor megpróbálták felhívni a figyelmet az ENSZ-ben a helyzetükre, de a petícióikat figyelmen kívül hagyták, ráadásul, mivel Eritrea országként nem létezett, a küldöttségüket kitették az ENSZ épületéből.

Egy 1963-ból származó dokumentum bepillantást ad a nemzetközi diplomácia sötét bugyraiba. Ebben az ENSZ kairói embere arról számol be, hogy száműzetésben élő eritreaiak csoportja találkozott vele, s átadtak neki egy főtitkárhoz szóló petíciót. Ezen kívül kifejezték aggodalmukat amiatt, hogy az előző hét petíció után semmilyen átvételi elismervényt sem kaptak. "Kérem, gondoskodjon arról, hogy küldjenek átvételi elismervényt." - szól a hivatalos üzenet, de a papír szélére kézzel odaírt két mondat összefoglalja az eritreai helyzethez való nemzetközi hozzáállást: "Az az érzésem, hogy nem kellene küldeni átvételi elismervényt."- szól az első. És a második: "Azt hiszem, Eritrea kérdésével tényleg benne vagyunk a slamasztikában."

A béke megteremtése Eritrea és Etiópia között

Hogy a béke milyen hosszú lesz, azt még nem tudhatjuk, hiszen a Nobel-békedíjnak elméletileg arról kéne szólnia, hogy az előző évben ki tette a legtöbbet a békéért. S bizony idén pontosan olyan kapta, akinek a vezetésével Etiópia és Eritrea tavaly tett nagy lépést a hosszútávú béke irányába. Az etióp miniszterelnök angolnyelvű Wikipedia oldaláról fordítottam az alábbi három bekezdést, ami a békefolyamatot foglalja össze.

Hivatalba lépésekor Abiy [az etióp miniszterelnök] kijelentette, hogy hajlandó tárgyalni az etióp-eritreai konfliktus lezárásáról. 2018. júniusában bejelentették, hogy az etióp kormány beleegyezett abba, hogy átadja Eritreának a vitatott határ menti Badme várost – ezzel betartva a 2000. évi algíri megállapodás feltételeit – hogy ezzel véget vessen az Eritrea és Etiópia között fennálló feszültségnek.  

A 2018. június 20-i nemzeti ünnepség során Eritrea elnöke, Iszajasz Afeverki, elfogadta az Abiy által előterjesztett békekezdeményezést, és javasolta, hogy küldjön küldöttséget Addisz-Abebaba. 2018. június 26-án, Osman Saleh Mohammed, az eritreai külügyminiszter meglátogatta Addisz-Abebát. 

2018. július 8-án Abiy találkozott eritreai társával Asmarában. Másnap aláírták a "Béke és Barátság Közös Nyilatkozatát", amelyben kijelentették a feszültségek megszűnését a két ország között és megegyeztek a diplomáciai kapcsolatok helyreállításában; a közvetlen távközlési, közúti és repülési összeköttetések újranyitásában; és hogy megkönnyítik Etiópia számára Massawa és Asseb kikötőinek használatát.

Megérdemelte Abij Ahmed Ali a Nobel-békedíjat?

Talán az adathat rossz szájízt, hogy egy ilyen történelem után nem csak bocsánatot kérni, hanem megbocsátani is nagy kihívás, azaz nem csak az etióp miniszterelnöktől volt ez nagy eredmény, hanem az eritreai elnök is óriási lépést tett a béke érdekében, így mindkét fél megérdemli a Nobel-békedíjat.

Az ENSZ-ben Greta Thunberg többször is megismételte a "Hogy merészelnek?" kérdését a világ vezetőihez. Mivel választ azóta sem hallottam, megpróbálok válaszolni a saját tapasztalataimra alapozva, amit a különféle vezetői szerepben eltöltött 10+ évem során, valamint a nemzetközi ifjúságpolitika környékén járva összeszedtem.

Kicsit magamról: időközben rájöttem, hogy ugyan büszke vagyok azokra a sikerekre, amiket a vezetésemmel elértünk, sajnos nem vagyok elég önfeláldozó ehhez a szerephez, s szeretnék a saját igényeimre több időt, energiát szánni. Most kicsit kívülről szemlélve a dolgokat, sokkal kényelmesebben élem az életem. Még arra is van időm, hogy megpróbáljak Greta Thunberg kérdéseire válaszolni. Egy blogbejegyzésben egyre.

Kezdjük ezzel: "Ha megértették a helyzetet, s így sem voltak hajlandók cselekedni, az gonoszság lett volna, s ezt nem vagyok hajlandó elhinni." Simán el tudom képzelni, hogy sokan megértették a helyzetet, s cselekedtek - a lehetőségeikhez mérten. Az eredmény... tapasztalható.

Jogos a kérdés, hogyha cselekedtek, akkor miért nem értek el többet. Egyszerű válasz erre a kérdésre nincs, de egy fontos aspektusáról keveset beszélünk: egy demokráciában a vezető nem egyedül dönt. A döntések elfogadásához nagyon sok embert meg kell győzni, akik szintén nem dönthetnek teljesen szabadon, hiszen függnek a választóiktól. Sok embert ismerek, s magamat is közéjük sorolom, akik a lehetőségeikhez mérten sokat tettek a világ vagy a közösségük fenntarthatóbbá tételéhez, igazi hipszter módjára: még azelőtt, hogy a harc a fenntartható fejlődésért menő lett volna. Ehhez a mandátumainkat addig tágítottuk, ameddig csak tudtuk, hogy minél környezetvédőbb döntések születhessenek.

Ezért is fontosak a klímatüntetések, ugyanis azokkal a választói akarat kifejezhető, s segíthetjük, erősíthetjük azokat, akik a klímavédelem oldalán állnak és döntési helyzetben vannak. Azokat is, akik pártja már elköteleződött a klímavédelem irányába, s azokat is, akik eddig magányos harcosnak számítottak a pártjukon belül. A kettő közül szerintem ez utóbbiak a fontosabbak: ugyanis ők azok, akik a párttársaikat meggyőzve sokat tehetnek két választás között is azért, hogy a klímavédelem ügye előtérbe kerüljön.

Mire van egy politikusnak szüksége ahhoz, hogy meggyőzőbb legyen? A támogatottság és a cél fontosságának az érzete. Hogyan lehet ezt elérni? Például tüntetésekkel a célért. Szóval ilyen szempontból jó úton haladunk.

Ugyan eddig politikusokról írtam, de ugyanez lefordítható a vállalatok világára is, csak ott ügyvezető igazgatók, igazgatótanács, részvényesek, befektetői és vásárlói igények vannak. Hogy ez hogy működik, arról az Index ebben a cikkében már beszámolt.

Úgyhogy érdemes hallatni a hangunkat, s tenni a fenntartható fejlődésért, pártállástól függetlenül. A linkelt cikk utolsó sorai pont ideillenek:

A Greta rajongóknak fel kell ismerni, hogy a pozitív folyamatok már beindultak. A Greta gúnyolóknak pedig el kell fogadniuk, hogy ezeknek a sebessége még nem megfelelő, és többet kell tenni a cél érdekében. A klímaváltozás olyan szintű kihívás, amire eredményes választ csak közös erővel lehet adni.

Olvasgatva a neten gyakran találkozom vele, hogy a Maslow-piramisra, mint általánosan elfogadott igazságra tekintenek. Tehát azt feltételezik, hogy az ember az igényeit egy szigorúan hierarchikus sorrendben elégíti ki, azaz:

1. fiziológiai 
2. biztonság 
3. összetartozás 
4. megbecsültség 
5. önmegvalósítás 

sorrendben.

Persze nem mindenki ért ezzel teljesen egyet, pl. több réteget is beraknak, a kultúra-függetlenségét vitatják, vagy azt mondják, hogy nem kell teljes mértékben minden szintnek teljesülnie, hogy az ember a következő szintre lépjen.

Azonban a lényegen ez nem változtat, ugyanis elkülönítik a különböző rétegeket. A tapasztalatom szerint ezek a szükségletek szervesen összefüggnek. Nézzük Greta Thunberg esetét: nem volt igénye kielégíteni a fizikai szükségleteit sem (ezért visszamaradt a növekedésben), mert hiányzott a megbecsültség, az összetartozás érzése. Most, hogy ez megvan, semmi gondja nincs a fiziológiai szükségletei kielégítésével.

Persze hasznos a különféle szükségletek megnevezése, rendszerezése, hiszen különben egy átláthatatlan kavalkád állna előttünk, de nem létező hierarchiát teremteni, határokat felállítani közöttük ártalmas lehet. Például ugyan jószándékú, de haszontalan, vagy egyenesen káros segítséget adhatunk az arra (mármint a megfelelő segítségre) rászorulónak. 

Nem, nem az, amit a tizenkét pontban leírtak, még csak azt sem vitatom, hogy igaza van. Hanem: miközben rendkívül fontos dolgokra hívja fel a figyelmet hatékonyan és érthetően, (köszönet innen is) Greta hatására sokan a világ vezetőit, s úgy általában az idősebb korosztályt hibáztatják a kialakult helyzetért. (engem nem, én amit lehet, megtettem, s annyira idős sem vagyok, szóval nem magamat akarom mosdatni) 

Itt lehetne azzal jönni, hogy annyira nem is szörnyű a most hatalmon lévő korosztály, ha nem küldi Gretát vissza a suliba azzal, hogy túl fiatal ahhoz, hogy bármi mást csináljon, de ez most nem lényeges. Az sem, hogy hibáztak-e, s ha igen, kik, az utóbbi évtizedekben. Viszont az, hogy baj van, s azt meg kell oldanunk, nagyon is fontos.

Ez a lényeg: baj van, amit meg kell oldanunk. Együtt, nekünk, akik most a világon élnek. Ha az eredeti szavait olvassuk, Greta is ezt mondja. Minden, ami erről elvonja a figyelmet, az káros, hiszen azt sem tudjuk biztosan, hogyha minden erőforrásunkat összetesszük, elég lesz-e ahhoz, hogy megoldjuk a gondokat. Így felesleges azzal tölteni az időt, hogy egymásra mutogatunk, hogy az okozott gond kinek a hibája. Viszont most lehet tenni, s mi tehetünk, tegyünk hát!

Itt az én hat pontom a másik hibáztatásának hátrányairól:

1. Egymásra mutogatással időt, energiát veszítünk.
2. Nehezebb együttműködni, ha közben nem bízunk egymásban.
3. Ráadásul így nehezebb rávenni a másként gondolkodókat, hogy álljanak a mi oldalunkra, ha még nem tették. A másik hibáztatásával, nevetségessé tételével nem megyünk semmire, egy barátnőm szavait idézem: "Mindig lenyűgöz, mikor azt látom, hogy emberek komolyan hiszik: miután sértegetünk másokat, azok majd hajlandóak lesznek azt csinálni, amit mi akarunk."
4. Nemcsak a másként gondolkodók idejét, energiáját, hanem a tudását is elveszítjük, ha párbeszéd helyett ítélkezünk. Ők is gondolkodtak, s más eredményre jutottak, mint mi: a kérdés az, hogy miért?
5. Több idősebb, befolyásos ismerősöm, aki eddig a fenntartható fejlődésért emelt szót, illetve tett is érte, most inkább védekezik, mert támadást érzékel, ahelyett, hogy a tudásával és az energiájával segítene.
6. Az elmúlt években aktív, döntéshozó korosztály nem feltétlenül tudatosan tette, amit tett, hanem nem mérte fel helyesen a cselekedeteinek a következményét. Azaz nem büntetni, megbélyegezni kellene, hanem lehetőséget adni a hiba kijavítására.

És hat pontom, hogy mit kéne megváltoztatni a hozzáállásunkban, hogy sikeresebben célt érjünk - mi, akik nagy vonalakban egyetértünk Greta Thunberggel:

1. Fogadjuk el, hogy mi is emberek vagyunk, így érthető, hogy a cél elérése helyett a másik hibáztatására koncentráltunk. Azonban ez a viselkedésforma elkerülhető s legyen a múlté!
2. A történelemből inkább tanulnunk kellene: az előttünk lévő generációk nem tudták, hogy mit csináltak, nem mérték fel a tetteik következményeit: mi ne kövessük el ugyanazt a hibát! Azaz ne kövessünk hangzatos látszatmegoldásokat, hanem rendszer szintű problémákat rendszer szinten próbáljunk meg megoldani.
3. Igen, ez bonyolult: készüljünk fel arra, hogy a megoldás sok türelmet, megértést és gyakran komplikált válaszokat igényel.
4. Ha valakinek más a véleménye, próbáljuk meg megérteni, hogy miért - még az is lehet, hogy tanulni tudunk tőle, s így könnyebben érhetjük el a céljainkat. Egyébként tapasztalatom szerint ilyenkor gyakran kiderül, hogy nagy vonalakban egyetértünk, csak máshogy fejezzük ki a véleményünket, máshova helyezzük a hangsúlyt.
5. Emiatt is, s hogy az ítélkezésünkkel ne tántorítsunk el olyanokat, akik segíteni szeretnének/tudnának, próbáljunk meg akkor is együttműködni, megbízni egymásban, ha nem értünk teljesen egyet.
6. Pszichológiai kutatások bebizonyították, hogyha más hibázik, akkor azt könnyebben tulajdonítjuk a természetéből fakadó hiányosságnak (gonosz, buta, erkölcstelen), míg a magunk esetében könnyebben látjuk meg az információhiányt, vagy más korlátozó körülményt. Menjünk szembe az árral, s ha a másik szerintünk nem viselkedik megfelelően, próbáljunk meg megértéssel fordulni hozzá - hátha a gond nem belülről, hanem valamilyen változtatható körülményből fakad.

Azaz, hogyha valaki nem ért velünk egyet, kérdezzük meg, hogy miért, s próbáljuk meg megérteni a válaszát!