Egy október 23-ai Dívány cikkben olvashattunk arról, hogy milyen tulajdonságokra van az embernek szüksége ahhoz, hogy fellázadjon az elnyomó rendszer ellen. A jeles nap alkalmából illik a forradalom romantikájáról beszélni, ezt nem vitatom, azonban érdekes módon már a cikkben is megtalálható, hogy bizonyos szempontból miért könnyebb forradalmat csinálni, mint rendszert fenntartani, illetve, hogy minden társadalmi rendszer elnyomó – azaz hiába csinálunk forradalmat egy elnyomó rendszer ellen, az új rendszer is elnyomó lesz, csak esetleg másképp.
A cikk utolsó mondata (kiemelés tőlem):
Az elnyomó társadalom elleni küzdelmet viszont nagyban segíti egy olyan jövőkép, amely egyenlőségen, szabadságon és igazságosságon alapszik, valamint az az érzés, ahogy ezeket meg kell védeni, a következményektől függetlenül.
Namost, az egyenlőség, szabadság, igazságosság szép szavak, amikkel nagyon sokan azonosulni tudnak, az ördög itt is, mint oly gyakran, a részletekben rejlik. Az egyenlőség lehet például a lehetőségek vagy a végállapot egyenlősége, a szabadság esetén is kérdés, hogy hol a határ az egyén szabadsága és a közösség szabadsága között, s akkor a legnehezebbről, az igazságosságról még nem is beszéltünk. Pontosan ezekre a kérdésekre kell válaszolnia egy társadalmi berendezkedésnek, lefektetni a szabályokat és betartatni azokat – azaz elnyomni.
Azok, akik rendszert próbálnak váltani, egyet kell, hogy értsenek abban, hogy az adott helyzet nem megfelelő, illetve nagy vonalakban a célban, azonban a részletekben megbújó különbségek csak a megvalósításkor derülnek ki. Betartatni szabályokat, azaz elnyomniuk nem kell, amíg az új rendszer nem lép a régi helyébe. Ezért is van az, hogy egy sikeres forradalom után gyakran jön a csalódás, a kiábrándulás időszaka.
Ez alapján úgy tűnhet, hogy a békés belenyugvás pártján állok – de nem! Hanem a békés és tartós változtatásén: ha nem tetszik valami a jelenlegi rendszerben, akkor érdemes végiggondolni, hogy mi nem tetszik, milyen megoldás tetszene, s beszélgetni, meghallgatni a többiek véleményét, elmesélni a sajátunkét. Akár kicsiben is: először megpróbálni emberi kapcsolatot kialakítani, aztán felvetni a problémát, megérteni a többiek gondolatait – hiszen simán lehet, hogy bár szerintem egyértelműen igazam van, hogyha tudnám mindazt, amit mások, akkor már másképp látnám a dolgokat. Ilyen nyílt beszélgetésekkel, az érdekek és szükségletek feltárásával és sok-sok kitartással el lehet érni, hogy társadalmilag elfogadottabb szabályok szülessenek, s ezáltal az érzékelt elnyomás kisebb legyen.
Hogy ez 1956-ban működött-e volna, azt erősen kétlem, de amíg a helyzet nem annyira kiélezett, sokat tehetünk azért, hogy békés és hatékony módon faragjuk olyanná a körülöttünk lévő világot, amilyenben szeretünk élni!
