Sok olyan fontos, de sikertelen programról hallunk, például a szegények felzárkóztatása terén, ahol végül rengeteg munka, pénz és remény vész el örökre, mert a világ mégsem úgy működik, ahogy gondoltuk/gondolták. Így felüdülés volt az EU Danube Transnational Programjáról szóló beszámolót olvasni.

Röviden összefoglalva (a teljes szöveg elolvasását is melegen ajánlom!) egy olyan programba nyerhetünk betekintést, ami hatékonyan segít a mélyszegénységben élőknek, hogy megtalálják onnan a kiutat. Azonban a cikk mégsem erről szól, s a címe sem ez, hanem: "Hamar visszahozná az árát, ha háromszor annyit költenénk a roma integrációra".

Mi ezzel a gond?

1. mélyszegény ≠ roma
   • Ugyanazt a Budapest Intézetet idézem, amit a cikkben is említenek: A mélyszegénység ─ a közhiedelemmel ellentétben ─ távolról sem kizárólag a romák problémája. (Az is igaz, hogy a romák körében a szegénység jóval kiterjedtebb, mint a nem-romák körében. A jövedelmi szegénység 2009-ben a romák körében 68% volt, durván ötszöröse a nem-romák körében mértnek (9%).)
   • Ez a nem megfelelő szóhasználat hamis előítéleteket szülhet vagy erősíthet meg.
2. A program célja egy integrált társadalom. Azonban ebben a formában nem segít elérni azt.
   • Noha a saját mérésük szerint sikert értek el, mert a részvevők jövedelme nőtt, mivel a társadalom nem csak az anyagiakról szól, más aspektusokat is érdemes figyelembe venni. Képzeljünk el egy kisebb csoportot, ahol mindenki mélyszegénységben él. Így tengetik napjaikat, próbálnak kijönni abból, ami van, s elviselhetővé tenni az életet. Ebbe a társaságba jönnek segítők, akik közlik, hogy szívesen segítenek, de csak azoknak, akiknek a füle hosszabb 9 centiméternél. Vajon szét fog válni a közösség? Vajon elkezdenek arra figyelni, kinek milyen hosszú a füle? Az eltávolodáshoz még az sem szükséges, hogy ismerjék egymást az emberek, elég, ha tudnak arról, hogy a kicsi fülűek több segítséget kapnak, máris ott a lehetőség az ellenszenv/irigység kialakulására/növekedésére. Pedig a program célja pont ennek az ellenkezője! A gond az igazságtalanság: mindenki szenved, de valaki többet kap egy olyan tulajdonsága miatt (fülméret), ami nem függ a szenvedést kiváltó októl (pénz- és információhiány). 

Hogyan lehetne jobban csinálni?

1. A célcsoportot pontosabban kell definiálni.
   
   • A fent említett program azoknak szól, akik mélyszegénységben élnek, első olvasatra nem találtam benne olyan részt, ami kifejezetten a roma etnikum igényeit elégítette volna ki. Ahogy matematikus ≠ férfi és férfi ≠ matematikus, ugyanígy ne keverjük ezt a két csoportot sem.
2. Hasznos lenne tanulni az ATD Negyedik Világ Mozgalomtól, aminek a célja a mélyszegénység felszámolása, s több évtizedes nemzetközi tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. Azért emelem ki őket külön, mert a szegényekkel együtt dolgozva próbálják megtalálni a szegénység okait s az onnan kivezető utat. 

Miért fontos, hogy a program a megfelelő célcsoporthoz jusson el?

Mivel a program több országban is sikeres, van esélye, hogy nagyobb léptékben is bevezetik. Ha sikerül elérni azt a pici változtatást, hogy az legyen a célcsoportja, akiknek szükségük van rá, az nagy javulást jelentene a társadalmi hasznossága szempontjából.

Több országban is volt szerencsém élni, családi-, munka- és szerelmi okból kifolyólag. Visszagondolva, a legfontosabb tanulság, amit leszűrtem, hogy amit hallottam az adott országról, az gyakran szöges ellentétben állt azzal, amit tapasztaltam. Először arra gondoltam, hogy csak félreinformáltak, de akkor mi az oka, hogy hamis információk terjednek? A poszt végén megpróbálok erre választ adni. 

Németország

Kezdjük Németországgal: amikor megkaptam a németországi ösztöndíjat, repestem a boldogságtól: végre vége a folyamatos késések miatti stressznek! Akkoriban vonattal jártam egyetemre, s a vonat szinte minden nap késett 1-2 percet, sőt, havonta egyszer akár tízet is. Az utastársaim panaszkodását hallgatva boldogsággal töltött el a tudat, hogy milyen jó is lesz nekem Németországban, ahol az emberek figyelnek a pontosságra, s követik a szabályokat!

Németországba vonattal utaztam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy bizony késésben vagyunk. Két perc. Aztán három perc. Néztem a körülöttem ülőkre, de mindenki nyugodt volt. Végül a felháborodásomat nem tudtam tovább magamban tartani, s megkérdeztem, hogy mi lehet a gond, hiszen késünk. Mire jött a válasz: de hát kevesebb mint öt percet, a vonatoknál ez még nem számít késésnek.

Akkor néztem egy nagyot: hát, ha kevesebb, mint öt perc késés nem késés, akkor bizony az én magyarországi vonatom is csak havi egyszer késett, így könnyű pontosnak lenni!

A sokk még nagyobb lett, amikor vettem biciklit, s megkérdeztem német ismerőseimtől, mennyi időbe telik kibiciklizni az állomásra. Erre a válaszuk: 15 perc. Mire elcsodálkoztam: hát, szerintem 15 percig állok a pirosban út közben. Erre ők csodálkoztak el: ja, te megállsz biciklivel a pirosnál? És tényleg, abban a városban a biciklisek nagyon ritkán álltak meg a lámpánál.

Anglia

Számomra Angliával kapcsolatban az volt a legfontosabb, hogy egy olyan multikulturális ország, ahol békében és egymást megbecsülve élnek különböző kultúrájú emberek. Nagyon vágytam erre: szeretem megérteni, ki hogyan látja a világot, s erre szuper alkalom kínálkozik egy ilyen helyen. Ott élve derült ki a számomra, hogy az emberek leginkább egymás mellett élnek, de nem együtt. Amikor erről beszéltem helyiekkel, akkor a reakció értetlenkedés volt: de hát bármilyen származású ember élhet itt, anélkül, hogy bárki bántaná. Erre megkérdeztem, hogy vajon ugyanolyan bánásmódban van-e részük, ugyanannyira szívesen barátkoznának-e velük. Az egyhangú válasz: természetesen nem.

Nem értették, hogyha nem fogadják el magukkal egyenrangúnak a különböző kultúrájú embereket, akkor az miért jelenti azt a számomra, hogy a különböző kultúrából jövők nincsenek teljesen befogadva, elfogadva, szerintük az, hogy ott élhettek békében, ezt jelentette. 

Hollandia

Hollandiába vezető pozícióban lévő nőként érkeztem: végre egy ország, ahol a nemem nem gond, egy ország, ami híres a nemek közötti egyenjogúságról! Kicsit meglepődtem, amikor a papírok intézésekor többször hitetlenkedve visszakérdeztek a pozíciómról, de gondoltam, mindenhol megesik az ilyen.

Aztán, amikor a közjegyzővel beszéltünk, s ő nem akarta meghallani a kérdéseimet, s a kollégám, hogy hangsúlyozza, hogy a kérdéseim bizony számítanak, elkezdett a főnökömnek szólítani, éreztem, hogy valami nincs rendjén. A végén, amikor elváltunk, a közjegyző gratulált a kollégámnak, hogy milyen jó bőr vagyok. A kollégám megjegyezte, hogy mintha kissé szexista lenne a közjegyző. (még mielőtt megkapnám, hogy nem bikiniben kellett volna menni: nadrágkosztümben, alacsony sarkú cipőben voltam) Amikor ezt a történetet hollandokkal megosztottam, az általános reakció az volt, hogy hát ezt meg kell érteni, hiszen a közjegyzők és a vezetők között kevés a nő, nem szokták meg, hogy nővel tárgyalnak. 

Számomra nem azt jelenti az egyenjogúság, hogy meg kell értenem, ha diszkriminálnak, s megnehezítik a munkámat, mert nőből vagyok!

Miért másmilyenek az országok, mint amilyeneknek hisszük őket?

Az elején azt gondoltam, hogy rosszak voltak az előismereteim, vagy csak nem a nagy átlaggal találkoztam. Később, ahogy a hasonló szituációk ismétlődtek, máshol kezdtem el keresni a választ. Ezt segítette, hogy amikor a német, angol és holland ismerőseimet arról kérdeztem, hogy vajon az ő országukra jellemző-e a pontosság, elfogadás és az egyenlőség, akkor mindannyian bőszen bólogattak, sőt, kérdés nélkül is gyakran így hivatkoztak a saját kultúrájukra. Tehát nem tévedésből volt az előítéletem az, ami. Amikor szembesítettem őket az előítéletem és a tapasztalatom különbségével, akkor az angoloknál és a hollandoknál is azt a választ kaptam, hogy ugyan a helyzet nem tökéletes, de ha a múlt század közepéhez hasonlítjuk, akkor ahhoz képest sokat fejlődött a társadalom, s ezt érdemes nézni. A németek pedig elcsodálkoztak, hogy hogyan is lehetne náluk pontosabbnak, szabálykövetőbbnek lenni, annak semmi értelme nem lenne.

Azaz, a félreértések abból adódtak, hogy máshoz viszonyítanak, mint ahogy én azt Magyarországon megszoktam, így az információ igaz az ő szemszögükből, de nem az enyémből.

Szepes Mária óta tudjuk: "A szavaknak nagy hibájuk, hogy mindenki mást ért alattuk. Először egyeztetni kell őket, mint a különféle órákat." azonban nekem sok tapasztalatra, elmélkedésre volt szükségem, mire rájöttem, hogy itt is ez a gond.

Megjegyzés: bár elsőre úgy tűnhet, hogy nem éreztem jól magam a különböző országokban, szerencsére mindenhol sikerült kialakítanom egy olyan baráti mini-környezetet, amiben jól éreztem magam.

Hosszan gondolkodtam, hogy melyik szokásos témámmal kezdjem a blogot, hiszen az első benyomás fontos. Miközben ezen morfondíroztam, rákattintottam Orvos-Tóth Noémi cikkére az imposztor-szindrómáról, amit olvasva – a blog címéhez méltón – kikívánkozott belőlem ez a bejegyzés.

(Röviden megfogalmazva: imposztor szindrómában akkor szenved valaki, ha azt érzi, hogy inkompetens, az eredményei nem a jó munkájának, hanem csak mások megtévesztésének köszönhetőek.) 

Először is, szögezzük le, hogy általában magasra teszem a mércét, illetve gyűlölöm, ha valaki az én eredményeimmel ékeskedik, így különösen vigyázok, hogy ezt ne tegyem másokkal. A kettő együtt hasonlít az imposztor-szindrómához, de azért ez nem ugyanaz. Szerintem ez igényességi és erkölcsi kérdés, és nem gátol feleslegesen az életemben. Így éltem nyugalmas kis életem, amíg egyszer csak nem lettem vezető egy olyan helyen, ahol addig csak 40 év feletti férfiak töltötték be ezt a pozíciót.

Nyílt pályázatot volt, amire beadtam a jelentkezésemet, végül én maradtam talpon, a kiválasztó bizottság egyhangú döntésével. A döntés kihirdetése utána a bizottság elnökének előttem mondta egy tapasztalt illető, hogy persze, érti, hogy újítani szeretett volna, s ezért egy fiatal nőt választott, de azért jobb lenne, ha a szakértelmet és a tehetséget pontozta volna. Az illető tájékozott volt, tudta, hogy mit értem el, hogy többször, különböző környezetben (újjá)szerveztem, és ezáltal sikeressé tettem csapatokat, véghezvittünk olyan projekteket, amiket előtte senki nem gondolt megvalósíthatónak. Az elnök elmondta neki is, hogy a bizottság egyöntetű véleménye szerint a jelentkezők közül én rendelkeztem a legsokrétűbb és legsikeresebb vezetési tapasztalattal, a megfelelő stratégiai, adminisztratív és diplomáciai érzékkel. 

Azonban ez nem nyugtatta meg sem őt, sem másokat, s ez odáig vezetett, hogy napi szinten, több oldalról kaptam a (burkolt) megjegyzéseket, hogy csak véletlenül vagyok azon a helyen, biztosan nincs meg a tudásom, és a tapasztalatom. Szinte mindenki megkaphatta volna a pozíciómat, hiszen én is megkaptam. Az ország, ahol éltem, szintén nem segített, amikor a foglalkozásomat kellett elmondani, rendszeresen megmosolyogtak vagy visszakérdeztek. Azt éreztem, hogy vagy velem van a gond, vagy mindenki mással, s erről eszembe jutott a szakállas vicc:

Rádió: Vigyázat, az autópályán egy autós a menetiránnyal szemben közlekedik.

Autós hallgatja, s felkiált: Eeeegy?! Vagy száz!

S elkezdtem azt gondolni, hogy tényleg nincs meg bennem a tehetség, a szaktudás, hogy csak egy jó pillanatomban (na jó, évekig...) sikerült átvernem az embereket körülöttem. Az eredmény: tipikus imposztor szindróma, annak minden hátulütőjével.

Hm, ennek egy kicsit magyarázom a bizonyítványom áthallása van, de nem, nem az imposztor-szindrómám miatt hagytam ott azt a közeget, bár tény és való, hogy enélkül többet tudtam volna, tudtunk volna elérni. Hogy elkerüljem ezt az interpretációt, megpróbáltam egy másik példát hozni, azonban a legközelebbi hasonló élményem is távol áll a témától. Az a középiskolában történt: négy évig minden évben hallgathattam, hogy a matek tanárom szerint az eredményeim véletlenek voltak, szerinte véletlenül voltam az osztály legjobbjai között, vagy éppen a legjobbja a matekversenyeken. Azonban ettől nem magamban kezdtem el kételkedni, hanem nem értettem őt, s gyötört a tehetetlenség, mert nem kerülhettem el tőle anélkül, hogy nekem lenne rossz.

Hogy mi köze ennek a személyes történetnek a fent linkelt cikkhez? Amin felhúztam magam az egyébként érdekes cikkben, az ez a két mondat: 

A nők, akik hosszú évezredek után végre kimerészkedtek a családi otthon falai közül, ám még maguk is nehezen hiszik el, hogy jár nekik a siker a munka világában is. [...] Az eredmények, a sikerek mitsem változtatnak az állandóan a fülükben duruzsoló hangon, ami arról próbálja meggyőzni őket, hogy alkalmatlanok a feladatra.

Nem, ezek a hangok nem feltétlenül belülről jönnek! Talán igaz, (biztosan nem állítható) hogy több vezetőpozíciót betöltő nő szenved az imposztor-szindrómától mint ahány férfi, de ennek a magyarázatát nem a női mivoltunkban, női génekben, hanem a társadalom reakciójában kell keresni. Ez jó hír, mert a társadalom reakcióján bármikor változtatni lehet, s mivel mi is a tagjai vagyunk, mi is tehetünk érte. Hogyan? Például azzal, hogy mielőtt hangot adnánk kételkedésünknek valaki rátermettségében, leellenőrizzük magunkban ítéletünk megalapozottságát. Amennyiben pedig magunk is érintettek vagyunk, a mi kezünkben az irányítás, hogy megszabaduljunk tőle!

Vannak témák, amik különösen lekötnek, szeretek róluk vitatkozni, együtt gondolkodni. Ezt a körülöttem lévő emberek több-kevesebb türelemmel tűrték, tűrik, élvezetről csak a legritkább esetben tudok beszámolni. Pláne, hogy a helyzetek és a megoldási javaslatok – ha vannak – felvázolása jóval hosszabb, mint ameddig egy átlagember figyelni tud. Éreztem, hogy ez se nem hatékony, se nem kellemes eltöltése a közös időnknek, de még így is jobb volt, mint bent tartani a gondolatokat.

Idén gyerekkori barátnőm, akinek időközben szintén lett egy ilyen témája, úgy döntött, hogy blogot indít (ő ezt sokkal nagyobb előkészülettel teszi mint én, amint lehet, majd linkelem!), hogy bemutassa a világnak mit és miért gondol.

Ekkor jött a felismerés, hogy ez az én utam, hiszen így mindenki eldöntheti, hogy van-e kedve – s ha igen, mikor – elolvasni egy bejegyzést. De hogyan tudok úgy írni, hogy ne jöjjenek rá, hogy ki vagyok, hogy ne tárjam magam a nyilvánosság elé, ne cincáljanak szét? Próbáltam olyan posztokat fogalmazni, amik nem köthetőek hozzám – s így nem is éreztem őket a magaménak, akkor meg minek? Úgyhogy, bár nem egy részletes bemutatkozóval kezdem, a blogban sok minden lesz hozzám köthető, merítek a személyes tapasztalataimból is, azt lehet majd olvasni, ami az adott időpontban leginkább... kikívánkozott belőlem.

Reményeim szerint a bejegyzések vitaindító hatásúak lesznek, s azok, akiket szintén érdekel az adott téma, megosztják gondolataikat a megjegyzések között, s így a szemléletem, szemléletünk formálódhat, megértésünk fokozódhat, akár új blogposztokat is szülve.