Vannak témák, amik különösen lekötnek, szeretek róluk vitatkozni, együtt gondolkodni. Ezt a körülöttem lévő emberek több-kevesebb türelemmel tűrték, tűrik, élvezetről csak a legritkább esetben tudok beszámolni. Pláne, hogy a helyzetek és a megoldási javaslatok – ha vannak – felvázolása jóval hosszabb, mint ameddig egy átlagember figyelni tud. Éreztem, hogy ez se nem hatékony, se nem kellemes eltöltése a közös időnknek, de még így is jobb volt, mint bent tartani a gondolatokat.
Idén gyerekkori barátnőm, akinek időközben szintén lett egy ilyen témája, úgy döntött, hogy blogot indít (ő ezt sokkal nagyobb előkészülettel teszi mint én, amint lehet, majd linkelem!), hogy bemutassa a világnak mit és miért gondol.
Ekkor jött a felismerés, hogy ez az én utam, hiszen így mindenki eldöntheti, hogy van-e kedve – s ha igen, mikor – elolvasni egy bejegyzést. De hogyan tudok úgy írni, hogy ne jöjjenek rá, hogy ki vagyok, hogy ne tárjam magam a nyilvánosság elé, ne cincáljanak szét? Próbáltam olyan posztokat fogalmazni, amik nem köthetőek hozzám – s így nem is éreztem őket a magaménak, akkor meg minek? Úgyhogy, bár nem egy részletes bemutatkozóval kezdem, a blogban sok minden lesz hozzám köthető, merítek a személyes tapasztalataimból is, azt lehet majd olvasni, ami az adott időpontban leginkább... kikívánkozott belőlem.
Reményeim szerint a bejegyzések vitaindító hatásúak lesznek, s azok, akiket szintén érdekel az adott téma, megosztják gondolataikat a megjegyzések között, s így a szemléletem, szemléletünk formálódhat, megértésünk fokozódhat, akár új blogposztokat is szülve.