Hosszan gondolkodtam, hogy melyik szokásos témámmal kezdjem a blogot, hiszen az első benyomás fontos. Miközben ezen morfondíroztam, rákattintottam Orvos-Tóth Noémi cikkére az imposztor-szindrómáról, amit olvasva – a blog címéhez méltón – kikívánkozott belőlem ez a bejegyzés.

(Röviden megfogalmazva: imposztor szindrómában akkor szenved valaki, ha azt érzi, hogy inkompetens, az eredményei nem a jó munkájának, hanem csak mások megtévesztésének köszönhetőek.) 

Először is, szögezzük le, hogy általában magasra teszem a mércét, illetve gyűlölöm, ha valaki az én eredményeimmel ékeskedik, így különösen vigyázok, hogy ezt ne tegyem másokkal. A kettő együtt hasonlít az imposztor-szindrómához, de azért ez nem ugyanaz. Szerintem ez igényességi és erkölcsi kérdés, és nem gátol feleslegesen az életemben. Így éltem nyugalmas kis életem, amíg egyszer csak nem lettem vezető egy olyan helyen, ahol addig csak 40 év feletti férfiak töltötték be ezt a pozíciót.

Nyílt pályázatot volt, amire beadtam a jelentkezésemet, végül én maradtam talpon, a kiválasztó bizottság egyhangú döntésével. A döntés kihirdetése utána a bizottság elnökének előttem mondta egy tapasztalt illető, hogy persze, érti, hogy újítani szeretett volna, s ezért egy fiatal nőt választott, de azért jobb lenne, ha a szakértelmet és a tehetséget pontozta volna. Az illető tájékozott volt, tudta, hogy mit értem el, hogy többször, különböző környezetben (újjá)szerveztem, és ezáltal sikeressé tettem csapatokat, véghezvittünk olyan projekteket, amiket előtte senki nem gondolt megvalósíthatónak. Az elnök elmondta neki is, hogy a bizottság egyöntetű véleménye szerint a jelentkezők közül én rendelkeztem a legsokrétűbb és legsikeresebb vezetési tapasztalattal, a megfelelő stratégiai, adminisztratív és diplomáciai érzékkel. 

Azonban ez nem nyugtatta meg sem őt, sem másokat, s ez odáig vezetett, hogy napi szinten, több oldalról kaptam a (burkolt) megjegyzéseket, hogy csak véletlenül vagyok azon a helyen, biztosan nincs meg a tudásom, és a tapasztalatom. Szinte mindenki megkaphatta volna a pozíciómat, hiszen én is megkaptam. Az ország, ahol éltem, szintén nem segített, amikor a foglalkozásomat kellett elmondani, rendszeresen megmosolyogtak vagy visszakérdeztek. Azt éreztem, hogy vagy velem van a gond, vagy mindenki mással, s erről eszembe jutott a szakállas vicc:

Rádió: Vigyázat, az autópályán egy autós a menetiránnyal szemben közlekedik.

Autós hallgatja, s felkiált: Eeeegy?! Vagy száz!

S elkezdtem azt gondolni, hogy tényleg nincs meg bennem a tehetség, a szaktudás, hogy csak egy jó pillanatomban (na jó, évekig...) sikerült átvernem az embereket körülöttem. Az eredmény: tipikus imposztor szindróma, annak minden hátulütőjével.

Hm, ennek egy kicsit magyarázom a bizonyítványom áthallása van, de nem, nem az imposztor-szindrómám miatt hagytam ott azt a közeget, bár tény és való, hogy enélkül többet tudtam volna, tudtunk volna elérni. Hogy elkerüljem ezt az interpretációt, megpróbáltam egy másik példát hozni, azonban a legközelebbi hasonló élményem is távol áll a témától. Az a középiskolában történt: négy évig minden évben hallgathattam, hogy a matek tanárom szerint az eredményeim véletlenek voltak, szerinte véletlenül voltam az osztály legjobbjai között, vagy éppen a legjobbja a matekversenyeken. Azonban ettől nem magamban kezdtem el kételkedni, hanem nem értettem őt, s gyötört a tehetetlenség, mert nem kerülhettem el tőle anélkül, hogy nekem lenne rossz.

Hogy mi köze ennek a személyes történetnek a fent linkelt cikkhez? Amin felhúztam magam az egyébként érdekes cikkben, az ez a két mondat: 

A nők, akik hosszú évezredek után végre kimerészkedtek a családi otthon falai közül, ám még maguk is nehezen hiszik el, hogy jár nekik a siker a munka világában is. [...] Az eredmények, a sikerek mitsem változtatnak az állandóan a fülükben duruzsoló hangon, ami arról próbálja meggyőzni őket, hogy alkalmatlanok a feladatra.

Nem, ezek a hangok nem feltétlenül belülről jönnek! Talán igaz, (biztosan nem állítható) hogy több vezetőpozíciót betöltő nő szenved az imposztor-szindrómától mint ahány férfi, de ennek a magyarázatát nem a női mivoltunkban, női génekben, hanem a társadalom reakciójában kell keresni. Ez jó hír, mert a társadalom reakcióján bármikor változtatni lehet, s mivel mi is a tagjai vagyunk, mi is tehetünk érte. Hogyan? Például azzal, hogy mielőtt hangot adnánk kételkedésünknek valaki rátermettségében, leellenőrizzük magunkban ítéletünk megalapozottságát. Amennyiben pedig magunk is érintettek vagyunk, a mi kezünkben az irányítás, hogy megszabaduljunk tőle!