Kikívánkozott belőlem

Mire jó az Open Science?

2020. április 30. - Kikívánkozott belőlem

Amit sosem értettem, hogyha kutatási eredményeim elméletileg a közjavakat szolgálják, akkor miért kapok nyomást, hogy olyan újságokban publikáljak, amik hihetetlenül drágák, azaz csak a kiváltságosak férhetnek hozzá az eredményeim magyarázataihoz, illetve miért tart néha hónapokig, mire az eredményeim napvilágot látnak. Erre a válasz általában az, hogy azért, mert ilyen a rendszer, s máshogy nem lehet, s egyébként is, miért érdekelnék a hétköznapi embereket a tudományos felfedezések.

Szerintem pedig igenis létezhet másik rendszer, valamint érdekelnék az embereket a tudományos eredmények (lásd egyik leglátogatottabb bejegyzésemet), csak nem tudják, hol férhetnek hozzájuk, s mit tehetnek azért, hogy jobb hozzáférésük lehessen. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan egyetemek, amelyek nem tudják maguknak megengedni a hozzáférést, tehát a javaslat az, hogy az ő kutatóikat zárjuk ki abból, hogy legálisan hozzáférhessenek a cikkekhez? Ezt nem tudom elfogadni, s szerencsére nem vagyok ezzel egyedül.

A tudományos publikációk szerepe egy ideális világban

A tudósok a tudományos publikációkat tudásmegosztásra, egymással való kommunikációra használják, az agyak összekötésére, ugyanis amit egy agy nem ért meg, azt sok agy együtt megértheti, felfedezheti. A publikációk az emberiség közös tudásához tartoznak, s így minden ember számára elérhetőek.

A tudományos publikációk célja idén márciusig

A tudomány világában elterjedt a publikálsz vagy véged kifejezés (angolul: publish or perish), aminek természetesen van értelme: ha valamit felfedeztél, akkor azt oszd meg a többiekkel. Csakhogy, ez manapság odáig fajult, hogy mivel ezzel mérik a tudományos kutatás eredményességét, gyorsan leközölhető, felületes kutatásokra ösztönzik a kutatókat. S mivel nagy a verseny a kutatók között, ezért a tudásmegosztás néha háttérbe szorult.

Ehhez még hozzájön az is, hogy mivel a tudományos folyóiratok gyakran helyhiánnyal küzdenek, leginkább olyan publikációkat közölnek, amiben valami sikeres újdonságot mutatnak be. Pedig milyen jó lenne nem megismételni a sikertelen kísérleteket, illetve tudni, hogy ami egyszer sikerült, az megismetelhető-e. Azaz jó lenne tudni, ki melyik kutatócsoportban mit próbált ki, hogy ne ismételjük meg feleslegesen a munkájukat, illetve az is fontos, hogy amit publikáltak, az hihető és megismételhető legyen. Az utóbbi elméletileg a tudományos kutatások alapja, de hogy ez nincs így, azt a replikációs válsággal foglalkozó cikkek tömkelege bizonyítja.

Erre van egy saját példám is. Amikor a doktorimat kezdtem, akkor találtam egy jó cikket, ami alapján el szerettem volna indulni, de sehogy sem akart kijönni ugyanaz az eredmény. Gondoltam, biztos bennem van a hiba, így hónapokon keresztül próbálkoztam, mire feladtam, s más irányban kezdtem el vizsgálódni. Később volt szerencsém találkozni a cikk szerzőjével, aki elmondta, hogy egy fontos részt kihagytak a leírásból. Erről beszámoltam a témavezetőmnek, illetve másoknak is, s szinte mindenhol ugyanaz volt a reakció: hát persze, hiszen nem akartak versenytársat. Mint a reakciókból is látszik, ilyen és hasonló helyzet nem csak velem esett meg, hanem elterjedt, olyannyira, hogy sokan már bele is törődtek.

Összefoglalva: a tudományos publikációk mai rendszere a kutatókat hatékonyságcsökkentésre motiválja.

Miért megvalósíthatatlan az ideális publikációs rendszer?

Szerintem megvalósítható, csak tenni kell érte. Mások szerint viszont ezek a kérdések a fontosabbak: ki fizeti majd a kiadók munkáját? Hogy mérjük majd a tudományos teljesítményt?

Az, hogy tényleg ennyibe kerülne a tudományos munkák publikálása egy mítosz. Viszont jól meg lehet belőle gazdagodni, ahogy azt a Guardian cikke is bemutatja. Röviden: míg a legtöbb újság fizet az újságíróknak, a szerkesztőknek, az olvasószerkesztőknek, főszerkesztőnek, illetve hirdeti magát, addig ebből az öt csoportból a tudományos folyóiratok csak kettőnek fizetnek: az olvasószerkesztőknek és a főszerkesztőnek, miközben az áruk az egekben.

A tudományos teljesítmény megbízható mérésével kapcsolatban szerintem érdemesebb lenne elfogadni, hogy a tudományos teljesítmény nem mérhető megbízhatóan. Hiszen nézzük a legegyszerűbb kérdést: milyen időskálán mérjünk? Néhány év tudományos vonatkozásban szinte semmi, sok nagy felfedezéshez csapatmunkára és évtizedekre van szükség. Azaz csak egy karrier végén (sőt, néha még akkor sem) lehet megmondani, hogy a belefektetett energia megérte-e. Ilyen szempontból a tudomány hasonlít a művészethet, a tudományos teljesítmény mérése szinte lehetetlen.

Ha a fentebbiek nem lennének elég meggyőzőek, Elizabeth Gadd szavait idézem: a tudományos cikkek elsődleges célja nem a profittermelés és nem a tudósok karrierjének az elősegítése, hanem a tudásmegosztás.

Mi történt most a koronavírus miatt?

Hirtelen felbolydult a tudományos publikációk világa, s több tudományos folyóirat is nyíltan hozzáférhetővé vált, a publikációs folyamat és a rendszeres felülvizsgálatok felgyorsultak. Érezhető, hogy mindenkit a probléma megoldása érdekel, s azért tesz. Hm, ez ismerős, erről már írtam. Hol is? Az "A tudományos publikációk szerepe egy ideális világban" című bekezdésben.

Azaz, ami sokak szerint szép álom, de megvalósíthatatlan, kicsiben már megvalósult. Nagyban is megvalósíthatnánk. Akit ez érdekel, és szeretne tenni valamit, itt olvashat többet.

A bejegyzés trackback címe:

https://kikivankozottbelolem.blog.hu/api/trackback/id/tr3915649002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.