Most, a koronavírus idején látjuk, hogy pont azok munkája nélkülözhetetlen, akiket legkevésbé fizetünk meg, pl. takarítók, ápolók, tanárok. Régóta érdekelt, hogy hogyan alakult ki, hogy ugyanolyan szintű képzettséggel rendelkező emberek más órabért kapnak, attól függően, hogy melyik szakmában helyezkednek el. S pláne az, hogy a létfontosságú szakmákban dolgozók miért keresnek a többiekhez képest kevesebbet?
Például az ápolók, a tanárok, a takarítók, azaz azok, akiknek a hiányát azonnal megéreznénk, szinte éhbérért dolgoznak, miközben mások hasonló végzettséggel vígan éldegélnek. Gondoljunk csak arra, hogy pl elvégezni az egyetem matek-fizika tanári szakát nem kíván kifejezetten más kaliberű erőfeszítést, tehetséget, mint valamilyen mérnöki szakot, mégis nagy a tanárok ill. mérnökök fizetésének különbsége. Abba, hogy kin van több felelősség, azon, akinek a számításait mások is ellenőrzik, felnőttekkel dolgozik, vagy azon, aki 20-30 gyereket egyszerre tanít egyedül, most nem mennék bele, ez a poszt másról szól. Arról, hogy vajon mi az oka annak, hogy a létfontosságú szakmákban dolgozók keveset keresnek.
Íme néhány lehetséges ok:
Kereslet-kínálat törvénye
A kialakult bérkülönbséget gyakran magyarázzák a kereslet-kínálat törvényével. Ezt részlegesen el tudom fogadni, mármint hogy ha munkaerőhiány van egy adott munkakörben, akkor annak fizetésnövelő hatása van az adott szakmán belül, de azzal már nem értek egyet, hogy ezzel a szakmák közötti bérezési különbséget is meg lehetne magyarázni. Ugyanis, ha egy adott országban a munkakör általában alacsony bérezésű, akkor a munkaerőhiány miatti esetleges emelések után is az marad, csak kevésbé. Azért egy adott országban, mert tapasztalatom szerint egy-egy munkakör relatív anyagi megbecsülése gyakran változik országonként.
Történelmi okok
Ugyanaz az ok, ami az országok közötti különbséget is nagyban megmagyarázza, részleges magyarázatot ad az általános tendenciára is, ugyanis a bérek alakulása nagyban függ a történelmünktől. Ezt nagyon szépen megvilágítja Julie A. Nelson Az emberarcú közgazdaságtan című könyve, amiről itt olvasható egy összefoglaló blogbejegyzés. A blogbejegyzésből idézek:
A már idézett viktoriánus korban a gondozási munka nem piaci munkának számított, mert vagy családi körben végezték, vagy szegénységi fogadalmat tett apácák, illetve olyan fiatal nők látták el, akik a betegápolást ideiglenes tevékenységnek tekintették addig, amíg férjhez nem mentek.
Azaz azok, akik gondozási munkát láttak el,* alacsony bérrel is beérték, hiszen nem kellett ugyanolyan életszínvonalat biztosítaniuk a bérükből, mint azoknak, akik más jellegű munkát végeztek. Így kialakult, hogy az ápolói, tanári bérek alacsonyak. Azóta ugyan átalakult ennek az ágazatnak a szerkezete, azonban az alacsony bérezés megmaradt.
Aki gondoskodást igénylő munkát végez, ne a pénzért tegye
Megint Kolozsi Pál Péter blogposztjából idézek:
gondoskodás-ápolás és a piaci működés ellentétére továbbra is sokan fogékonyak: jellemzően nem akarjuk, hogy olyan emberek végezzék el ezeket a munkákat, akik csak a saját fizetésükre gondolnak, azt szeretnénk, hogy az ápolók valamiért szeressék azt, akivel foglalkoznak. Ez persze jogos elvárás lehet, de a pénzügyi aspektus megvetése odáig fajult, hogy még 2005-ben is megjelent olyan cikk Anthony Heyes közgazdász tollából, ami azt járta körül, hogy „miért jó nővér a rosszul fizetett nővér”, hiszen a magas jövedelem olyan embereket vonzana, akik a munkát csak „a pénzért” látnák el.
Ez az ellentmondás természetesen nem valós, hiszen egyfelől régen rossz annak a cégnek, akinek a vezetője csak a pénzért vezeti az adott céget, másfelől az ápolónak is ennie kell, s esetleg vannak hozzátartozói, családtagjai, akikért szintén felelősséggel tartozik. Most sokan megtapasztalhatjuk milyen bizonytalanságban élni, ez hogy hat a gondolkodásunkra, a gondolatainkra – biztos hogy azt szeretnénk, hogy a tanáraink, ápolóink folyamatosan ilyen bizonytalanságban éljenek és dolgozzanak? Nem hiszem, hogy ettől jobban végeznék a munkájukat, sőt.
Nehezített érdekérvényesítés
Az érdekérvényesítés egyik módja, a sztrájk, rendkívül nehezített terep a létfontosságú szakmákban dolgozóknak: egy ápoló nem hagyhatja magára az ápolásra szorulót, egy tűzoltó nem hagyhatja cserben a rászorulókat. Így, ha mégis sztrájkolnak a jobb munkakörülményekért, akkor nemcsak azt lehet rájuk fogni, hogy nem is igazán elhivatottak, hanem azt is, hogyha a sztrájk alatt meg lehetett oldani az ellátást, akkor nem is olyan rosszak a körülmények, van még buffer a rendszerben. Ha belegondolunk, egyik sem igaz, de első ránézésre hihetőnek tűnhetnek az érvek, s nincs mindenkinek ideje végiggondolni őket.
Munkával való elégedettség
Most rátérek egy másik szemszögre: a munkának ugyanis nemcsak anyagi vonzata van, hanem eltöltheti az embert elégedettséggel is (lásd: a jól végzett munka öröme). S bizony, ahogy ezt a Hector utazása, avagy a boldogság nyomában című könyvben is olvashatjuk: azok, akik létfontosságú szakmában dolgoznak, folyamatosan tapasztalják munkájuk fontosságát, eredményét, s ezáltal elégedettebbek a munkájukkal. Viszont azok, akiknek a munkája nem ilyen létszükséglet, vagy csak nem kapnak azonnali visszajelzést (pl cégvezető), azoknak leginkább csak a fizetés marad, mint a munkával töltött idejük, energiájuk kompenzációja. Azaz ez utóbbiak esetén azért a lelkiismeretfurdalásért fizetünk, amit az adott ember érez, amikor belegondol, hogy ő esetleg nem kifejezetten hasznos része a társadalomnak.
Ez a meglátás amiatt is elgondolkodtató, mert ha valaki úgy érzi, hogy a munkája nem hasznos, akkor talán jobb lenne a világnak, ha nem is csinálná, hiszen a haszontalan munka is igényel erőforrást, s jelenleg túl sok erőforrást használunk (lásd: globális felmelegedés). Ő maga pedig mással is foglalkozhatna, esetleg valami olyannal, amit hasznosnak ítél.
Jó-e ez a bérezési rendszer a társadalmunknak?
Összefoglalva a létfontosságú szakmákban dolgozók azért keresnek kevesebbet, mert:
- történelmileg így alakult
- azt hisszük, hogy a (túl) jól megfizetett ember nem feltétlen elhivatott
- nehezen tudnak felszólalni saját érdekükben
- fontos a munkájuk
Ezeket végiggondolva a válasz az alcímbeli kérdésre egyértelmű: nem. Akkor milyen rendszer lenne jobb?
Először is egy olyan, ahol minden dolgozónak elég bevétele van, hogy ne kelljen a létbizonytalanság miatt félnie. Másrészt az sem jó, ha az illető csak a pénzért végzi a munkáját, hiszen akkor nem elhivatott, s annak is nagy a valószínűsége, hogy felesleges munkát végez. Azaz logikailag jobb lecsökkenteni a bérkülönbséget a minimálisra. Viszont az sem jó, ha valaki csak azért dolgozik, mert különben ellehetetlenül, hiszen akkor egyfelől ki tudja mennyire elhivatott, mennyire végzi jól a munkáját, másfelől ha nem hisz a munkája hasznosságában, akkor visszajutunk oda, hogy a munka valószínűleg felesleges. Azaz mindenki, függetlenül attól, hogy dolgozik-e, kapjon elég jövedelmet, hogy ne kelljen a létbizonytalanságtól tartania.
Bár nem ezzel a szándékkal kezdtem neki a blogposztnak, de a fenti gondolatmenetből logikusan következik, hogy egy, a feltétel nélküli alapjövedelemre épülő rendszer lenne a megfelelő rendszer.
* Ugyanis más elhelyezkedési lehetőségük akkoriban nem volt.
